Pancreatic cancer (PDAC) is the fourth leading cause of cancer-related mortality worldwide, with a poor prognosis and limited therapeutic options. . Despite advancements in imaging technologies, these diagnostic discrepancies often lead to treatment delays and inappropriate management. This study investigates the extent and underlying causes of diagnostic errors in pancreatic cancer to propose actionable solutions. We collected data from a retrospective cohort of 161 patients evaluated for pancreatic lesions at the Institute of Surgery, University of Debrecen, between 2021.01.01-2024.08.31, of whom 128 underwent surgical intervention. Postoperative histopathological analysis revealed notable discrepancies between preoperative and postoperative diagnoses in 27 cases (21%), where 16 among them had significant discrepancies regarding malignancy—preoperative benign findings lead to be malignant postoperatively, and vice versa. We examined patient characteristics, diagnostic steps (imaging, labs, biopsies), preoperative/postoperative diagnosis, details of operative techniques, and surgical outcomes. In 111 (76%) cases, endoscopic ultrasound (EUS) was not performed preoperatively, limiting the accuracy of the initial assessment. CT was performed in 97% of cases, and biopsy was obtained in 47%. Of the 16 cases with significant diagnostic discrepancies, EUS was not performed in 15 of them (94%). This may have resulted in situations where for instance, MCN with tumor invasion (malignant) was misdiagnosed as a SCN (benign). After being treated for SCN in 2022, the patient was then operated on in June 2023. With earlier exploration, malignant transformation could be prevented. Similarly, 4 patients with chronic pancreatitis were misdiagnosed for PDAC. Some of these patients suffered surgical complications, and the ones that did not were exposed to the unnecessary surgical risks due to misdiagnosis. From the cohort, 58 (45.3%) experienced complications, highlighting the procedure's high morbidity and demands. In conclusion, this study demonstrates the importance of a systematic and optimized diagnostic approach for pancreatic lesions. Integrating EUS, critically evaluating the need for biopsy, and leveraging innovative imaging modalities such as photon-counting CT are essential steps toward minimizing diagnostic errors, reducing treatment delays, and improving patient outcomes in pancreatic cancer.

Témavezető: Dr. Gergely Zádori

Beveztés: A vesetranszplantáció Debrecenben 1991 óta a sebészeti ellátás részét képezi. A vesetranszplantációt követő antitest mediált avagy humorális kilökődés (ABMR) előrejelzésének egy fontos markere a donor specifikus antitestek (DSA) szintjének monitorozása, amelynek mérőszáma a flow citometriával meghatározott mean fluorescence intensity (MFI). A graft élettartama, a donor specifikus antitestek megjelenése, és az esetlegesen bekövetkező rejekciók ma is számos vizsgálat tárgyát képezik. Jelen kutatásban arra kerestünk válaszokat, hogy a perioperatív transzfúzió, a későn induló graft funkció (DGF), MHC-I illetve MHC-II osztályba tartozó antitestek szintjének, vírusfertőzéseknek, korábbi transzplantációnak, illetve a demográfiai adatoknak a DSA megjelenésére és az ABMR kialakulására milyen hatással voltak. Módszertan: 2017.01.01-2023.12.31 közötti időszakban végzett 238 transzplantáció adatait elemeztük. Az adatgyűjtést retrospektív módon az UD MED rendszerből végeztük. A vizsgált betegek 62,6%-a férfi és 37,4%-a nő volt. (Átlagos életkor: férfi: 54.4698 ±2.288, nő: 53.8295 ±2.99). A pácienseket az antitestek megjelenésének függvényében egy DSA pozitív és egy kontroll csoportra osztottuk. A statisztikai elemzéseket khí-négyzet próbával, Fischer-féle egzakt teszttel és logikai regresszióval végeztük. Eredmények: A DSA pozitív csoportban 17 szekunder transzplantáció történt a 72 esetből, míg a kontroll csoportban 166 esetből csak 8. A különbség szignifikáns (p=0,001). Perioperatív transzfúzió az antitest pozitív csoportban 42, a DSA negatív csoportban 58 alkalommal történt (p= 0,00099). DGF-t a pozitív csoportban 20, a negatív csoportban 21 alkalommal észleltünk (p=0,01). Szignifikáns különbséget találtunk az ABMR kialakulásának vonatkozásában az MHC-II osztályba tartozó antitestek MHC-I osztállyal való összevetésében (p= 0.0016). Az MHC-II osztályba tartozó DR antitest kifejezetten magas (MFI >5000) értéke önmagában is szignifikánsan megemelte az ABMR kialakulásának valószínűségét (p=0,031). Megbeszélés: Az MHC-II-be tartozó, különös tekintettel a DR antitest jelenléte szignifikánsan megemelte az ABMR kialakulásának incidenciáját. A DSA megjelenését több anamnesztikus adat előidézheti. Ezek szignifikancia szintek szerint növekvő sorrendben a DGF, a szekunder transzplantáció és a perioperatív transzfúziós státusz.

Témavezető: Dr. Nagy Péter Ferenc és Dr. Nemes Balázs Áron

A gyermekkori lágyéksérv kezelésében a hagyományos nyílt műtéti technika mellett a minimálisan invazív módszerek is elfogadottak. Az endoscopos technikák hátránya azonban, hogy magasabb kiújulási kockázattal és hosszabb a betanulási időszakkal járnak. A kutatásunk fő célja a Percutaneus Inguinal Ring Suturing (PIRS) eljárás biztonságosságának, hatékonyságának és betanulási görbéjének vizsgálata volt. A DEKK Gyermekgyógyászati Intézetének Gyermeksebészeti Osztályán 2016.11.01.-2024.07.31. között lágyéksérv és vízsérv diagnózisa miatt PIRS technikával operált gyermekek adatainak retrospektív elemzését végeztük a rendelkezésre álló orvosi dokumentációk alapján. Az elsődleges vizsgálati szempontok a kiújulási ráta, a korai és késői szövődmények fellépte, valamint a műtéti idők voltak. Ezek mellett elemeztük még az általános demográfiai adatokat, a lágyéksérv jellemzőit (oldaliság, kialakulási mechanizmus, a műtét során azonosított kontralateralis sérvek előfordulása). Az adatokat az SPSS statisztikai program segítségével értékeltük Chi-négyzet próbával. 752 betegnél történt tervezett PIRS beavatkozás lágyéksérv vagy vízsérv diagnózis miatt, közülük 10 betegnél nem volt azonosítható definitív lágyéksérv. Az átlagos után követési idő 51,3 hónap volt. A páciensek 70,8%-a (525) fiú és 29,2%-a (217) lánygyermek volt, átlagéletkoruk 3,7 évnek (2 hét- 18 év) adódott. Az előzetes diagnózis 467 (62,9%) esetben jobb, 209 (28,2%) esetben bal, 66 (8,9%) esetben kétoldali sérv volt. A műtétek során 206 (27,8%) esetben előzetesen nem ismert kontralateralis sérv igazolódott. 474 (63,9%) egyoldali műtét történt, átlagosan 20,6 perc (2-75 perc) insufflatiós idővel, a 268 (36,1%) kétoldali beavatkozásnál ez 29,1 percnek (6-95 perc) adódott. Korai szövődményt 21 (2,8%) esetben észleltünk, 3 esetben minor sebészi beavatkozás volt szükséges. A kései szövődményarány 49 (6,6%) volt; 1010 lágyékgyűrű zárást követően 28 (2,77%) recidíva jött létre. A betanulási görbe alapján megközelítőleg 50. műtétet követően érték el a sebészek a műtéti idő stabilizálódását, mely az egyes operatőrök között homogénnek tekinthető. Az alacsony szövődményi rátát és a recidíva arányt figyelembe véve a módszert megbízható és hatékony, könnyen elsajátítható műtéti eljárásnak tekinthetjük; a de novo felismert sérvkapuk egy ülésben történő zárása jelentős hosszú távú előnyökkel jár.

Témavezető: Dr. Sasi Szabó László András

A gyermekkori akut appendicitis komplikált formájának (CA) optimális kezelése ma is vitatott. Vizsgálatunk célja a sebészi technika, antibiotikum-rezisztencia és terápia hatásának elemzése volt a CA szövődményeinek és a kórházi ápolási napok (LOS) alakulására. Retrospektív adatfeldolgozással a DEKK Gyermekklinika Gyermeksebészeti Osztályán 2008-2023 között CA miatt appendectomián átesett 0-18 éves betegek adatait elemeztük, az osztály kezelési protokolljának változása alapján 3 intervallumban (2008-2013, 2014-2018, 2019-2023). Összehasonlítottuk a laparoscopos (LSC) és nyílt (OA) műtéti technikák, az antibiotikumos terápia és bakteriális rezisztencia hatását a szövődmények és a LOS alakulására. Az adatok elemzésére khi-négyzet próbát, Fisher-féle egzakt tesztet, Kruskal-Wallis-próbát és Dunn-tesztet Bonferroni korrekcióval alkalmaztunk. Az egyes időszakokban 113, 102 és 128 beteget operáltunk CA diagnózissal, a beteg-kohorszok homogénnek tekinthetők. A szövődményráta a 3 periódusban konstansnak adódott (19,47%, 20,59%, 20,31%). A műtéti technika (LSC vs OA) nem befolyásolta a szövődmények előfordulását (p=0.460; p=0.066; p=0.507). Súlyos szövődmények (Clavien-Madadi IIIA, IIIB) kezelésében 2013 előtt a reoperációs (64,28%), 2019-től az intervenciós eljárások domináltak (81,81%). Az antibiotikum-terápia hármas kombinációról (2008-2013) carbapenem vagy piperacillin/tazobactam monoterápiára változott (2019-2023). A vizsgálati periódusban a carbapenem-rezisztencia növekedése volt igazolható (0%→8%). A Fisher-féle egzakt teszt alapján az eltérő antibiotikumos kezelések hatásfoka, még a gyógyszer-rezisztenciát is figyelembe véve, azonosnak volt tekinthető (kombinációs terápia: 2008-2013: p=0.5078, 2014-2018: p=0.326; carbapenem terápia 2019-2023: p=1). A Kruskal-Wallis teszt eredménye alapján a szövődményes CA betegek LOS medián értéke közel azonos (10, 9, 9 nap), közöttük szignifikáns különbség nincs (H2=2.820; p=0.239). Szövődménymentes kórlefolyás esetén a LOS szignifikáns csökkenése volt igazolható (7, 7, 6 nap - H2=24.600; p<0.005), amit egyedül a parenterális antibiotikumos kezelés hosszának rövidülése magyaráz. Elemzéseink alapján a gyermekkori CA betegeknél a LOS-ra és a szövődmények kialakulására nincs hatással az alkalmazott műtéti technika és antibiotikumos kezelés; a LOS-t szövődménymentes eseteknél a parenterális antimikrobiális kezelés tartama határozza meg. Az antibiotikum-rezisztencia növekedése nem növelte a terápiás kudarcok számát.

Témavezető: Dr. Sasi Szabó László András

A hasnyálmirigy fejben lévő elváltozások-, és distalis epeúti tumorok miatt végzett pancreatoduodenectomiák után számtalan szövődmény alakulhat ki, összesített arányuk kb. 50%. Ezek közül az egyik legsúlyosabb a pancreas fistula (PF), mely akár életet veszélyeztető is lehet. A számtalan vizsgálat ellenére sincs olyan egyértelmű ajánlás, amellyel a PF aránya minimalizálható lenne. Retrospektív vizsgálatunk során 2021.01.01-2024.08.31. között, a DE KK Sebészeti Klinikán pancreasfej resection átesett 41 beteg adatait vizsgáltuk, mely során a PF arányát, hajlamosító faktorait, kimenetelét elemeztük. A PF definíciójára és klinikai súlyosságának beosztására az International Study Group of Pancreatic Surgery (ISGPS) ajánlásait alkalmaztuk. Vizsgáltuk a betegek demográfiai és anamnesztikus adatait, műtéttechnikai paramétereket, szövődményeket, a műtéti kimenetelt. A pancreasfej resectiok közül 31 (76%) Whipple műtét, 10 (24%) PPPD történt. A pancreas anastomosist minden esetben jejunummal végezték: 17 (41,4%) duct-to mucosa (Heidelberg), 11 (26,8%) invaginatio, 9 (22%) Blumgart, 3 (7,3%) Kelemen, 1 (2,4%) end-to side pancreaticojejunostomia készítésével. A 41 betegből 19-nél (46,3%) alakult ki szövődmény, ezek közül sebészi: pancreas fistula 12 (29,3%), epecsorgás 3 (7,3%), vérzés 2 (4,9%), bélperforáció 2 (4,9%), sebfertőzés 1 (2, 4%) esetben. A hasnyálmirigy sipolyokat tovább osztályozva biokemikális szivárgás 1 (2,4%), grade B súlyosságú sipoly 1 (2,4%) és grade C sipoly 10 (24,4%) betegnél jelentkezett. A grade B és C sipolyokat tekintettük klinikailag relevánsnak. Klinikailag releváns sipoly kialakulása esetén szignifikánsan több volt a kórházi ápolási napok száma (11 vs. 38, p<0,001). A pancreas fistulák ellátása során 7 (63,6%) esetben komplettáló pancreatectomia, 3 (27,3%) esetben lavage-drainage és 1 (9,1%) esetben percutan drenázs történt. PF esetén 9 beteg (82%) ITO-ra került, 5 beteg (45,5%) pedig exitált. Az ismert, PF-re hajlamosító rizikófaktorok (pancreastextura, Wirsung vezeték átmérője) és a pancreas fistula kialakulása között nem találtunk összefüggést, melynek oka lehetett az alacsony betegszám. Összefoglalva, a hasnyálmirigy sipolyok potenciálisan életet veszélyeztető, súlyos szövődmények, melyek megelőzése és korai felismerése elsődleges fontosságú. A Sebészeti Intézetben a sipolyok többségét klinikailag releváns esetek teszik ki. Cél ezek számának csökkentése. ehhez segítséget nyújthat az egységesített műtéttechnika alkalmazása.

Témavezető: Dr. Zádori Gergely

Jelenleg a vesetranszplantációt követő immunszuppresszív terápiás protokollok egyik kiemelkedő tagja a tacrolimus. A problémát az jelenti, hogy e szer metabolizmusában legfőbb szerepet vállaló CYP3A enzimek expressziója a terápia során módosulhat, így előnytelenül változhat a gyógyszer szérumszintje. Ez az alacsony terápiás indexű tacrolimus esetében pedig igen előnytelen: hamar elérhetjük az elégtelen – rejectiót elősegítő – koncentrációt, valamint a túl magas – toxikus – szintet is. Arra kerestünk választ, milyen azonosítható tényezők vezethetnek a CYP3A enzimek phenoconversiójához. 24 vesetranszplantált beteg adatait elemeztük a 2021.05.02-2024.11.27 közötti időszakban. Minden páciens CYP3A geno- és fenotípusát teszteltük a műtét után, még a hazaengedésük előtt, majd még egyszer a fenotípust 2, illetve 3 év elteltével. Ez alapján 2 csoportot különítettünk el: egy posztoperatív 2 éves ±6 hét (14 fő), és egy posztoperatív 3 éves ± 6 hét (10 fő) csoportot. A csoportokban a két tesztelés közötti időszakra vonatkozó adatokat elemeztük. Arra voltunk kíváncsiak, hány betegben történt változás az expresszióban, ez milyen mértékű volt, és hogyan változott az egyes egyének metabolizáló státusza. Ezen kívül megnéztük azt is, hogy e változások összefüggést mutatnak-e az eltelt idővel, korral, nemmel, szedett corticosteroidok testtömegre vonatkoztatott dózisának idővel súlyozott átlagával. A statisztikai elemzést Stata 13 programmal végeztük. A folyamatos változókat T próbával, a kategorikus változókat khinégyzet próbával és Fisher-féle teszttel vizsgáltuk. Vizsgálatunkban a metabolizáló státusz 15 betegnél nem változott, ebből 7-en a posztop2-es, 8-an a posztop3-as csoportba tartoztak; 9 betegnél azonban változott, 7-en a posztop2-es, 2-en a posztop3-as csoportból. A változásról elmondható, hogy 6 betegnél növekedés, 3 betegnél csökkenés történt. A státusz azonban nem mutatott szignifikáns összefüggést a korral, nemmel, idővel és a corticosteroid átlag dózisával sem. A fenotípus változása az idővel mutatott szignifikáns kapcsolatot (p<0,05), a többi vizsgált paraméterrel nem. Az eredményeimből arra lehet következtetni, hogy a két mérés közt eltelt idő alatt alkalmazott terápia befolyásolja a CYP-phenoconversiót. Ez nemzetközi összehasonlításban helytálló megállapítás. Megállapítható továbbá, hogy az alkalmazott corticosteroid terápia nincs befolyásoló hatással az expresszió változására, ellentétben a nemzetközi eredményekkel. Ennek oka lehet az alacsony elemszám.

Témavezető: Dr. Nemes Balázs Áron és Nagy Ildikó

Kidney transplantation (KT) is a life-saving procedure for patients with end-stage renal disease (ESRD), offering improved survival and quality of life. However, post-transplant infections, particularly urinary tract infections (UTIs), remain a significant complication. Broad-spectrum antibiotics combined with potent immunosuppressive regimens increase the risk of resistant strains and adverse outcomes. This study investigates donor, operative, and immunosuppressive factors influencing the incidence and recurrence of UTIs. A retrospective analysis was conducted on 224 kidney transplant recipients between 01.01.2016 and 31.07.2023, with a one-year follow-up, at the Department of Surgery, DE KK. Among them, 100 patients who experienced UTIs requiring hospitalization (Clavien-Dindo classification > 2) formed the infection group, while recipients with no or mild outpatient-treated infections served as the control group. Data were collected using the UDMED system, and statistical analysis was performed with SPSS 13.0. A p-value of <0.05 was considered significant. Key factors evaluated include cold ischemia time (CIT), kidney donor profile index (KDPI), type of anastomosis, period of hospitalization, as well as the types and dosages of the immunosuppressive treatments.: Statistical analysis revealed a significant correlation between UTI occurrence and the use of Mycophenolic Acids (MPA), with significantly higher UTI rates in patients using MPAs (70.5%) compared to those not using MPAs (35.7%) (p = 0.001). Significant correlations were also observed with the type of Calcineurin Inhibitor (CNI) used, with patients on standard-release tacrolimus (SRT) showing a significantly higher UTI rate (74.0%) compared to those on extended-release tacrolimus (ERT) (54.9%) (p = 0.000). Additionally, UTI prevalence was significantly higher with induction therapies such as Basiliximab (63.6%) and ATG (68.8%) (p = 0.012), with ATG showing the highest prevalence. This study highlights the vital role that immunosuppressive regimens play in UTIs among KT recipients. Specifically, the use of MPAs was associated with the highest UTI rates, and SRT was linked to a higher risk of UTI compared to ERT. Induction therapies, particularly ATG, were associated with a higher UTI prevalence, although further investigation is warranted to clarify this association. These findings support the need for refining treatment strategies to balance infection prevention with graft survival.

Témavezető: Dr. Nemes Balázs Áron

Bevezetés A vesetranszplantáció során fellépő sebészeti szövődmények, különösen az arteria renalis trombózis (ART) súlyos szövődmény lehet, amely gyakran a graftvesztéshez vezet. Kutatásunk célja a szövődmények prevalenciájának vizsgálata, prediktív faktorok elemzése és Difficulty Index (DI) kidolgozása volt. Betegek és módszerek A Debreceni Egyetem Sebészeti Klinikáján 2021 és 2024 között végzett vesetranszplantációk adatait elemeztük retrospektíven (n=70) a betegdokumentációs adatok használatával. A DI elemzett változók közé tartozott a 180 perc< műtét időtartama (MORE), artériás variációk (ARTV), kis kaliberű artériák (3 mm) jelenléte (TINY), műtét 1:00–5:00 időzítése (TIMING). A 4 változóval maximum 0-4 pont érhető el. Négy csoportot alkottunk: DI-1 (0), DI-2 (1), DI-3 (2), DI-4, (3-4). Vizsgálatuk egyes donor- és recipiens demográfiai adatait a DI összefüggésében. A statisztikai módszerekhez SPSS szoftvert használtunk. Eredmények A négy csoport alábbiak szerint alakult: DI=1 (n=38), DI=2 (n=26), DI=3 (n=6), DI-4 (n=0). A teljes populációban a reoperációk aránya 14,3% (n=10) volt. ART 4,3%-nál (n=3) alakult ki, két esetben (66,7%) graftektómiára kényszerültünk, egy esetben (33,3%) trombektómia elegendő volt. A reoperációk felének (n=5) oka vérzés, 10%-nál (n=1) vizeletcsorgás, 10%-nál (n=1) hasfali disruptio volt. Az ART-tal összefüggésben a recipiens testtömeg indexe (RBMI) mutatott szignifikáns eltérést (p<0,05), míg más klinikai paraméterek (CIT, WIT, a műtéti idő, vagy a különféle donor- és recipiens adatok) esetében nem találtunk szignifikáns különbséget. A DI-kategóriák és a reoperáció előfordulása közötti kapcsolatot khi-négyzet próbával vizsgálva (p=0,25) nem igazolódott szignifikáns összefüggés: bár a DI=3 csoportban, arányaiban magasabb volt a reoperációk száma (33,3%), a kis esetszám miatt ez sem bizonyult statisztikailag szignifikánsnak. Megbeszélés Az ART graftvesztéssel járó szövődmény veseátültetés után, melynek az RBMI szignifikáns rizikótényezője. A DI és a reoperációk között nincs szignifikáns összefüggés, mely klinikai szempontból jó eredménynek tekinthető: a DI faktorok jelenléte mellett hasonlóan jó eredményekkel végezzük a veseátültetéseket klinikánkon. A DI-t érdemes lehet nagyobb esetszámon, kiegészíteni egyéb változókkal, hogy pontosabban előre jelezhessük a műtét utáni szövődmények és a reoperáció kockázatát.

Témavezető: Dr. Illésy Lóránt

Az emlődaganat a leggyakoribb daganatos megbetegedés a nők körében világszerte. Mivel azonban a betegség diagnózisa és kezelése az idők során nagymértékben javult, a túlélés mellett az életminőség is fontos kimeneti mérőszámmá vált a klinikai vizsgálatokban és a túlélést vizsgáló tanulmányokban. Kutatásunk célkitűzése az emlőtumor miatt operált betegek életminőségének felmérése, elsősorban az emlőmegtartó és eltávolító műtétek hatásainak összehasonlítása tükrében. A Debreceni Egyetem Klinikai Központ Sebészeti Klinikáján 2024-ben jó és rosszindulatú emlődaganat miatt operált 18 és 70 év közötti nőket válogattuk be a vizsgálatba. A 30 kérdéses módosított EORTC QLQ-BR45 (European Organisation for Research and Treatment Quality of Life Questionnaire) kérdőívet a posztoperatív 4. hónapban töltötték ki a betegek (n=120). A kérdőív adatai mellett egyes demográfiai és perioperatív adatokat gyűjtöttünk össze. Az alapján, hogy emlő megtartó műtét (BCS), vagy masztektómia (MT) történt, két csoportba osztottuk a betegeket és elemeztük a kérdésekre adott válaszokkal való összefüggéseket. A statisztikai elemzéseket SPSS szoftver segítségével végeztük, a kategorikus változókat Khi-négyzet próbával. Az átlag életkor 53,9 év volt. A betegek 65,9 %-a (n=79) BCS-n, 34,1%-a (n=41) pedig MT-n esett át. A testképet szignifikánsan befolyásolta (p=0,002) a műtét típusa. A szexuális életet nem befolyásolta szignifikánsan a műtét (p=0,077), de a válaszokból látszódik az arány, hogy a BCS után 70%-nál nem befolyásolta a szexuális életet a műtét, MT után ez az arány 30%. Bőrproblémákra a BCS után szignifikánsan többen panaszkodtak, mint MT után (p=0,000). A kozmetikai eredménnyel BCS után szignifikánsan többen voltak elégedettek, mint MT után (p=0,008). Egyéb területek, mint fájdalom, alvászavarok nem függtek össze a műtét típusával. A válaszokra adott átlagértékek alapján az emlőműtétek után a betegek életminősége és a betegelégedettség jó. A 30 itemre számított Cronbach-alfa mutató értéke 0,6. Az eredmények alapján elmondhatjuk, hogy az EORTC QLQ-BR45 kérdőív általunk módosított 30 itemes változatának pszichometriai mutatói használhatóak, a 0,6-os érték a vizsgált jelenségek heterogenitásával, időbeli változásával, valamint a teszt rövidségével magyarázható. Az emlőműtétek hatással vannak az operált nők testképére. Az életminőséggel kapcsolatos válaszok átlaga alapján az anyagunkban vizsgált betegek életminősége megfelel a nemzetközi standardoknak.

Témavezető: Dr. Illésy Lóránt és Dr. Balog Klaudia

Bevezetés A laparoscopos hasfali rekonstrukciók leggyakoribb típusai az IPOM (Intraperitoneal Onlay Mesh), az IPOM Hybrid, valamint az IPOM Plus technikák. Ezen eljárások célja a hasfali defektus zárása, megakadályozva a sérvtartalom újbóli előesését, és így csökkentve a súlyos szövődmények – például ileus vagy bélelhalás – kialakulásának kockázatát. Kutatásunk retrospektív módon vizsgálta a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Sebészeti Klinikáján 2021 és 2023 között végzett, nem parastomalis ventralis sérvműtéteket, amelyek során IPOM, IPOM Hybrid, vagy IPOM Plus technikát alkalmaztak. Célok és hipotézisek A kutatás célja az volt, hogy feltárjuk a különböző műtéti típusok és a posztoperatív szövődmények, különösen a sérv recidíva közötti kapcsolatot. Módszerek A vizsgálat során demográfiai adatokat, rizikófaktorokat, korábbi műtéteket, valamint korai és késői posztoperatív szövődményeket elemeztünk. Vizsgáltuk továbbá a sérv keletkezése és a műtét között eltelt időt, a sérvkapu méretét, a kórházi tartózkodás hosszát, a kontrollvizsgálatok számát, illetve a műtét és az utolsó kontroll között eltelt időt. Minden beteg esetében legalább 6 hónap telt el a műtét és az adatgyűjtés között. Az adatokat kategorikusan rendszerezve GraphPad Prism 10 szoftverrel értékeltük, ANOVA, Khi-négyzet és Fisher-exact teszteket alkalmazva, 5%-os szignifikanciaszint mellett (p=0,05). Eredmények A vizsgálatban 480 beteg vett részt, akik közül 296-an IPOM, 169-en IPOM Hybrid, míg 15-en IPOM Plus típusú műtéten estek át. A sérvkapu mérete, az életkor és a BMI tekintetében nem volt szignifikáns különbség a csoportok között. A sérv recidíva előfordulási aránya szempontjából nem találtunk szignifikáns eltérést a műtéti típusok között. A kórházi tartózkodás hossza sem mutatott különbséget. Az infekció előfordulása szignifikánsan magasabb volt az IPOM Hybrid csoportban (p=0,0257). Az IPOM Plus műtétek után volt szükség a legkevesebb kontrollvizsgálatra, míg az IPOM Hybrid esetében a legtöbbre (p=0,0052). Konklúzió Az adatok alapján a sérv recidíva kockázata független volt a választott műtéti technikától, míg az IPOM és az IPOM Plus műtétek kedvezőbb eredményeket mutattak az IPOM Hybrid technikával szemben a sebgyógyulás és a kontrollvizsgálatok számának tekintetében.

Témavezető: Dr. Ötvös Csaba

A Debreceni Egyetem Klinikai központban (DE KK) 1991 óta van vesetranszplantáció (VT). A VT jelenleg a végstádiumú vesebetegség egyetlen kuratív megoldása. A veseátültetés után gyakrabban alakulhat ki vizeletfertőzés, az alkalmazott immunszupresszió miatt. A bakteriális fertőzések befolyásolhatják a graft hosszútávú működését. Munkám során a recipienshez kapcsolható kockázati tényezőket kerestünk a húgyúti fertőzések (UTI), azon belül multirezisztens fertőzések (MDR UTI) kialakulásával kapcsolatban. A kutatás során a DE KK Sebészeti Intézet Vesetranszplantációs osztályán 2016.01.01 és 2023.07.31 között VT-ón átesett betegek adatait elemeztük, 1 év utánkövetési idővel. Négy (4) csoportot alkottunk. A csoport: azok a betegek, akiknél nem alakult ki UTI B csoport: azok a betegek, akiknél UTI igazolható volt (ha egy betegnél több alkalommal alakult ki fertőzés, akkor többször is szerepelhet a csoportban) C csoport: a B csoport betegei közül azok az esetek, ahol a fertőzést nem MDR UTI okozta D csoport: a B csoport betegei közül azok az esetek, ahol MDR UTI okozta A statisztikai elemzést SPSS13.0 programmal végeztük. A folyamatos változókat T próbával, a kategorikus változókat Khi2 próbával vizsgáltuk. Szignifikánsnak tekintettük, ha p<0,05. A következő adatokat elemeztük: A recipiens életkora, diabetes mellitus (DM) fennállása, BMI (obesitás). Vizsgáltuk a Charlson Comorbidity Index-t és a cardivascularis rizikót kifejező SCORE2-t. Rögzítettük, a beteg VT-t megelőző dialiticus/predialiticus voltát, a dialízis hosszát és modalitását, továbbá a veseátültetés után észlelt vírus (CMV, BKV) infekciókat, mint hajlamosító tényezőt. Eredmények Életkor A vs B (50±13 vs. 53±14; p=0,029) C vs D (52±14 vs. 56,5±12,5; p=0,047) DM A vs B (24(19%) vs. 43(19%); p=0,56) C vs. D (35(20%) vs. 8(17%); p= 0,44) Eredményeink közül kiemelhető, hogy az idősebb recipienseknél szignifikánsan nagyobb eséllyel alakult ki UTI, és ezen belül nagyobb az MDR kockázata is. A diabétesz fennállása, várakozásaink ellenére nem mutatott összefüggést a vizeletfertőzéssel, és ezen belül MDR kialakulásával sem. Egyéb faktorok elemzését folytatjuk. Eredményeink részben megegyeznek, az irodalmi közlésekkel. Egyes közlések az életkor és az UTI között találtak összefüggést, mások a kardiovaszkuláris rizikófaktorok hajlamosító szerepét írták le. A multirezisztens kórokózó okozta vizeletfertőzések, egyes közlések alapján szintén gyakoribbak, fennálló diabétesz, és krónikus szívelégtelenség mellett.

Témavezető: Dr. Nemes Balázs Áron