Background: Antimicrobial resistance (AMR) poses a global health crisis, with extended-spectrum beta-lactamases (ESBL) producing Enterobacterales among the most critical threats. The widespread use of third- generation cephalosporins has accelerated the emergence of CTX-M-type ESBLs. Indwelling devices provide surfaces for biofilm formation, often colonized by commensal microbiota, but prone to multidrug- resistant (MDR) bacteria. These surfaces enable resistant pathogens to transfer plasmids encoding resistance genes, contributing to the AMR spread and infections. This study evaluates ESBL plasmid transfer in biofilms on indwelling devices. Methods: A CTX-M-55 producing (IncN) ST744 E. coli donor and a rifampicin (RIF)-resistant J53 recipient strain were tested on Tiemann catheters, Foley balloon catheters (FBC), and endotracheal tubes (ETT). Devices were incubated with J53 in Luria-Bertani (LB) broth. After incubation, 1 cm sections were cut, transferred to physiological saline, and processed for serial dilutions. Colony counts were performed manually and with ImageJ. Conjugation was assessed by incubating the entire device with the J53 recipient strain in LB broth. After incubation, 500 uL 3 McF suspension of the donor strain was added into the lumen of the devices. Subsequently, 1 cm sections were excised and used. Quantitative plating was performed at 4-hour intervals. Transconjugants were selected on agar containing RIF and cefoaxime (CTX), and conjugation frequency (CF) was calculated as CF = T / (D + T), where T = transconjugtants and D = donors. The frequencies were compared across tubing using the Kruskal–Wallis test. Whole genome sequencing (WGS) was performed in case of transconjugant isolates on Oxford Nanopore MinION platform. Results: Biofilm formation was evident with ~60,000 CFU of J53 in the 1 cm cut of the tested devices after 4 hours. Plasmid transfer occurred within biofilms of every device, with CF ranging from 0.001–0.003 in Tiemann catheters, 0.002–0.011 in FBC, and 0.002–0.010 in ETT. Statistical analysis revealed no significant differences in CF across tubing types. Conclusion: This study proved the transfer of ESBL-encoding genes via plasmid-mediated conjugation with comparable CF. Resistance plasmids can widespread within commensal microbiota, exacerbate nosocomial infections, and contribute to the spread of AMR by transforming susceptible bacteria into MDR pathogens, even on the surfaces of indwelling devices.

Témavezető: Dr. Gábor Kardos és Dr. Timmer Bálint

A CD10 egy membránkötött metallopeptidáz, mely megtalálható a tüdő és a bél epithelsejtjein, továbbá egyes mieloid sejteken, mint például a neutrofil granulocitákon. Klinikai jelentősége napjainkban is kiemelkedő az akut limfoblasztos leukémia diagnosztikájában. A sejtfeszíni megjelenése mellett szolúbilis formájának jelenléte is ismert a perifériás vérben, azonban megbízható kimutatását eddig technikai akadályok korlátozták. Az utóbbi években a CD10 kiemelt figyelmet kapott a rákkutatásban. Megjegyezték, hogy szolid tumorok áttétképző képességét növeli, ugyanakkor a szolúbilis formában jelenlevő CD10 élettani és kórélettani funkciója napjainkig tisztázatlan. Célunk ezért egy olyan analitikai módszer kifejlesztése volt, amellyel hatékonyan mérhetővé válik a szolúbilis CD10 aktivitása, megnyitva ezzel az utat annak esetleges diagnosztikai alkalmazása előtt. A szérum CD10 koncentrációját kereskedelmi forgalomban kapható ELISA kittel határoztuk meg. A szérum CD10 aktivitása, az általunk optimalizált kinetikus kromogén assay segítségével került mérésre. Vizsgálataink során 52 egyén szérum mintáját vizsgáltuk, akik eltérő kórképekkel rendelkeztek. A mért CD10 koncentrációk és aktivitások között nem találtunk közvetlen összefüggést (r=0,01722) amely hátterében a CD10 periférián történő degradációját feltételeztük. A kereskedelmi forgalomban kapható ELISA kittel meghatározott koncentrációk a tumoros és nem tumoros betegek esetében nem mutattak jelentős különbséget (medián=3620 ng/L, [min-max: 1158-33001 ng/L]; n=11 vs. medián= 2213 ng/L, [min-max: 149-39633 ng/L]; n=41; p=0,0814). Ezzel szemben az általunk optimalizált módszerrel mért szolúbilis CD10 aktivitása szignifikánsan magasabbnak bizonyult az onkológiai betegek mintáiban (medián= 29,77 U/L [min-max: 0,9-65,25 U/L]; n=11) azon személyek CD10 aktivitásához képest, mint akik nem rendelkeztek daganatos elváltozással (medián= 1,388 U/L [min-max: 0,1-27,06 U/L ], n=41; p=0,0005). Eredményeink alapján a szolúbilis CD10 aktivitás szignifikánsan magasabb lehet tumoros egyénekben. Az általunk optimalizált szolúbilis CD10 aktivitásmérő assay jelentős mértékben hozzájárulhat a klinikusok munkájához a tumoros elváltozások korai felismerésében, valamint a gyógyszeres kezelések hatékonyságának monitorozásában.

Témavezető: Pintér Tamás Bence és Dr. Fagyas Miklós

A sarcoidosis egy granulomatózus gyulladással járó megbetegedés, mely leginkább a középkorú felnőtt lakosságot érinti, és súlyos szövődményekkel járhat. A diagnózis felállításában és a kezelés sikerességének megítélésében jelentős szereppel bír az esetenként magas angiotenzin-konvertáló enzim (ACE) aktivitás meghatározása. Azonban az ACE-gátló gyógyszerek jelentősen csökkenthetik az ACE aktivitását, így befolyásolva a diagnosztikai- és kezelési döntések meghozatalát. A Debreceni Egyetem Klinikai Központban 2024. január 1. óta egy továbbfejlesztett, a szérummintában bármely ACE-gátló gyógyszer (ACEI) jelenlétét objektíven kimutatni képes mérőmódszerrel történik az aktivitásmérés. Eredmény csak az ACEI-t nem tartalmazó mintákból kerül kiadásra. A gátlószerre pozitív minták esetében, a leleten felhívásra kerül a klinikus figyelme az ACEI zavaró jelenlétére. Célunk a továbbfejlesztett mérőmódszer és a megváltozott leletezés eredményességének vizsgálata volt. Meg kívántuk figyelni a klinikusi gyakorlat és az ACEI-t tartalmazó minták arányának változását. Vizsgálatunkban azon betegek eredményeit elemeztük, akiknek 2014-2023 között, illetve 2024-ben diagnosztikai célú ACE-aktivitásmérése történt. Az ACE-aktivitást 4-, 35-, 400-szorosára hígított szérum mintákból fluoreszcens kinetikus módszerrel határoztuk meg. Az összehasonlítás alapját képező időszakban 3020, míg 2024-ben 564 diagnosztikai célú mérés történt, melyekből 31, illetve 4 beteg eredménye nem került kiértékelésre hiányzó adatok miatt. Az első időintervallumban 519 (17%), míg 2024-ben 116 (21%) esetben találtunk ACEI hatást. Százharminchárom egyén mindkét vizsgált időszakban rendelkezett ACE-aktivitásmérés eredménnyel. Közülük 33 (25%) személynél volt igazolható ACEI szedése legalább egy mérés alkalmával. Nyolc (24%) esetben találtuk a megváltoztatott leletezéstől várt kedvező mintázatot, a páciensek korábbi egyidejű ACEI terápia mellett elvégzett mérését követően, 2024-ben ACEI nem volt kimutatható a szérum mintájukban. Tizenhat (49%) esetben nem történt változás az ACEI terápia egyidejű alkalmazásában, míg 9 (27%) esetben újonnan indított ACEI terápiával szembesültünk. Eredményeink átfogó és objektív képet festenek a bevezetett változtatások egy év alatt elért sikeréről, és további akcióterveket alapoznak meg a diagnosztikai célú ACE-aktivitásmérés optimális alkalmazásának elősegítésére. Ezzel jelentősen rövidíthető a diagnózisalkotás ideje, költsége, hatékonysága és eredményessége.

Témavezető: Dr. Szabó Attila Ádám és Dr. Fagyas Miklós

Bevezetés: A bizonytalan jelentőségű monoklonális gammopathiát (MGUS) a kóros működésű plazmasejtek felszaporodása okozza. Az állapot kezelést nem igényel, azonban jelentősége, hogy malignus elváltozásba, myeloma multiplexbe (MM) alakulhat át. Az említett kórképekben közös, hogy a betegek szérumában monoklonális immunglobulinok, paraproteinek halmozódnak fel, amelyek részt vehetnek a hemosztázis kóros folyamataiban. Célkitűzés: Dabigatrán, mint reverzibilis direkt trombin inhibitor gyógyszer hatásának vizsgálata a trombin képződésre MM-mel, illetve MGUS-szal diagnosztizált egyének paraproteint tartalmazó plazma mintáiban. Módszerek: A kutatásunkban IgG kappa és IgG lambda izotípusú MM-mel diagnosztizált betegeket (n=7), MGUS-szal diagnosztizált egyéneket (n=8) és egészséges személyeket (n=9) válogattunk be. A citráttal alvadásgátolt vérmintákat előzetes centrifugálásnak (1500 g, 15 perc, 20 °C), majd mikro-centrifugálásnak (10 000 g, 10 perc, 20 °C) vetettük alá. Az így nyert trombocita szegény plazma (PPP) egy részét dabigatrán oldattal kezeltük úgy, hogy a kezelés alatt a dabigatrán végkoncentrációja 200 μg/L legyen. A PPP másik részéhez azonos térfogatú, dabigatránt nem tartalmazó oldatot adtunk. Az inkubáció (10 perc, 37 °C) után trombin generációs vizsgálatot végeztünk (60 perc, 37 °C), mely során a képződő trombin mennyiségét fluorimetriásan detektáltuk az idő függvényében, és a Lagtime, ETP, trombin Peak, ttPeak, VelIndex, StartTail értékeket analizáltuk. Eredmények: A dabigatránnal kezelt és a dabigatránnal nem kezelt MM-es minták között, a kontroll csoporthoz viszonyítottan szignifikáns ETP [nM x min] csökkenést (p=0,038) és szignifikáns trombin Peak [nM] csökkenést (p=0,028) tapasztaltunk. Továbbá, jelen vizsgálati csoportban is megerősítettük, hogy a kezeletlen MM-es betegek plazmájában a trombin képződéséhez szükséges idő paraméterek szignifikánsan rövidültek (Lagtime: p=0,016; ttPeak: p=0,003). Az MGUS-szal diagnosztizált egyének mintáinál a kontroll csoporthoz viszonyítottan szignifikáns változást nem tapasztaltunk. Következtetés: Vizsgálataink során igazoltuk azon hipotézisünket, hogy a monoklonális immunglobulinok jelenléte szignifikánsan fokozza a dabigatrán trombin gátló hatását.

Témavezető: Prof. Dr. Kappelmayer János István és Bekéné Dr. Debreceni Ildikó

Háttér: A kardiális troponin T (cTnT) és I (cTnI) izoformák egyforma hatékonysággal alkalmasak az akut miokardiális infarktus (AMI) laboratóriumi diagnosztikájára. Ugyanakkor néhány korábbi közlemény szerint vázizombetegségekben, autoimmun miopátiákban a cTnT szérumszintje fals módon megemelkedhet, AMI vagy miokarditisz hiányában. Célkitűzések: Jelen retrospektív vizsgáltunkban a rutinszerűen vizsgált össz kreatin-kináz (CK) aktivitás, NT-proBNP és cTnT szint mellett utólagosan megmértük a cTnI koncentrációt is autoimmun miozitiszben szenvedő betegekben. A tanulmány célja az volt, hogy felmérjük, vajon hogyan változik a kardiális troponin izoformák szintje az izomgyulladáshoz esetenként társuló miokarditisz jelenlétében, elősegítve ezen komorbiditás könnyebb felismerését. Módszerek: Összesen 81 autoimmun beteget vontunk be (életkor 57,2±12,6 év; betegség fennállása 9 (5-15) év; alapbetegség 49%-ban polimiozitisz, 51%-ban dermatomiozitisz). Az össz CK aktivitást, az NT-proBNP és a cTnT szinteket egy Cobas automatán (Roche), míg a cTnI értékeket egy Maglumi X3 készüléken (Snibe) határoztuk meg. Az akut miokarditisz mellkas MRI vizsgálattal került megerősítésre. Két paraméter közötti korrelációt Spearman teszt segítségével állapítottuk meg. Eredmények: A teljes betegpopulációban meglehetősen változó össz CK aktivitást (medián [min-max]; 92 [5-7282] U/L), NT-ProBNP (85 [10-2263] ng/L), cTnT (10,3 [3-2316] ng/L) és cTnI (3,2 [1-290] ng/L) szintet találtunk. Az összes betegből 14 esetben merült fel miokarditisz is, közülük két esetben MRI-vel is alátámasztott súlyos akut szívizomgyulladás zajlott az autoimmun miozitiszhez társultan a mintavétel időpontjában, amit mindkét kardiális troponin izoforma magas értékkel jelzett (cTnT: 202 és 2316 ng/L; cTnI: 290 és 161 ng/L). Az anamnézisük alapján a többi beteget (n=12) korábban kezelték miokarditisz miatt, akik mindegyike a vizsgálat időpontjában normál cTnI koncentrációt mutatott, viszont 5 esetben a cTnT továbbra is emelkedett volt (min-max; 15-179 ng/L). Az újonnan meghatározott cTnI szignifikáns pozitív korrelációt mutatott a cTnT-vel (r=0,772, P<0,0001), valamint az össz CK aktivitással (r=0,769, P<0,0001), ugyanakkor az NT-proBNP szinttel nem korrelált (r=-0,036, P=0,7496). Konklúzió: A cTnT és a cTnI együttes meghatározása elősegítheti az akut miokarditisz laboratóriumi differenciáldiagnosztikáját autoimmun miozitiszben.

Témavezető: Dr. Nagy Béla és Dr. Griger Zoltán

Bevezetés: A glükóz közvetlen micro-rheologiai paraméterekre kifejtett hatása még nem teljesen tisztázott. Korábbi vizsgálatok felvetették a koncentráció- és inkubációs időtartam-függő vonatkozásokat is. Jelen tanulmányunk célja az volt, hogy in vitro különböző glükózkoncentrációk direkt hatásait elemezzük a haemorheologiai paraméterekre. Módszerek: Kísérletünk (engedély reg. száma: 20/2022/DEMÁB) során, altatott sertések (n=6; testtömeg: 21±1,5 kg) vérmintáinak felhasználásával öt különböző glükózkoncentrációjú mintát készítettünk: natív, 5%, 10%, 20% és inkubált (36%). Mértük az erythrocyták deformabilitását, membránstabilitását (LoRRca ectacytometer) és aggregatióját (Myrenne MA-1 aggregométer). Eredmények: A vörösvérsejt aggregatio 5%-os glükózkoncentrációjú mintája szignifikáns növekedést mutatott az M 5 módban a natív mintához képest (p<0,041) és az inkubált mintához viszonyítva (p<0,04). Hasonlóan magasabb volt az M1 5 módban mért aggregatiós index az inkubált mintához (p<0,015) és az M 10 módban a natív mintához képest is (p<0,01). A 20%-os glükózkoncentrációjú mintában szintén szignifikáns növekedést észleltünk az M 5 módban az inkubált mintához (p<0,018) és az M1 5 módban a natív mintához képest (p<0,023). Az inkubált minta esetében a vörösvérsejtek deformabilitása (EI 3 Pa) szignifikáns romlást mutatott a natív mintával összevetve (p<0,001), hasonlóan viselkedett a maximális elongatiós index (EI max ) is (p<0,05). A membránstabilitás jelentős romlását a 20%-os glükózkoncentrációjú mintában észleltük. A változások szignifikánsak voltak a natív (p<0,004) és az 5%-os mintához viszonyítva (p<0,046). Következtetések: Az in vitro létrehozott különböző glükózkoncentrációk szignifikánsan befolyásolták a vörösvérsejtek micro-rheologiai paramétereit. Az eredmények rávilágítanak arra, hogy a glükózkoncentráció emelkedése nemcsak a vörösvérsejtek aggregatióját fokozza, hanem a deformabilitást is jelentősen rontja, különösen magasabb koncentrációk esetében. Ezen túlmenően a membránstabilitás csökkenése a 20%-os mintában arra is utal, hogy az erythrocyták mechanikai integritása sérülhet magas glükózkoncentráció mellett.

Témavezető: Záhorszki Sándor Richárd és Dr. Deák Ádám

Az égési sérülés egy összetett trauma, mely súlyosságától függően lehet a bőr könnyen gyógyuló sérülése, vagy akár az egész szervezetet érintő kóros állapot. Súlyos égési sérüléskor, azaz (felnőttek esetében) a 20%-ot meghaladó égéskor, a szövetkárosodás hatására aktiválódnak a szisztémás gyulladásos reakciók, szabad gyökök keletkeznek az egész szervezetben, ezáltal oxidatív stressz alakul ki. Ezen stressz következtében a bélrendszerben kóros folyamatok lépnek fel, ami bakteriális diszbiózishoz, azaz a mikrobiom dinamikus egyensúlyának felborulásához vezet. Ebben az állapotban csökken a bélbaktériumok diverzitása, ami miatt a patogén törzsek aránya növekedik, így a mikrobiom válik az endogén fertőzések elsődleges forrásává. Kutatásunk célja a súlyos égési sérülést követő bélmikrobiom változások vizsgálatához szükséges 16S szekvenálási módszer optimalizálása és finomhangolása volt. A minták hét különböző betegtől származtak, eltérő időpontokban lettek gyűjtve és ismétléseket is tartalmaztak annak érdekében, hogy teszteljük a módszer megbízhatóságát és ismételhetőségét. Minden mintából DNS-t izoláltunk, majd a mintákat a DNS koncentrációk alapján hígítottuk és a 16S rRNS operon PCR amplifikációját végeztük el. A PCR eredményességét gélelektroforézissel ellenőriztük, ezt követően a kapott DNS tartalmú mintákat megtisztítottuk, a tiszta DNS fragmenteket egyedi barcode-dal címkéztük fel, végül DNS poolt állítottunk össze belőlük. A szekvenálást követően pedig azonosítottuk a taxonokat és összehasonlítottuk a minták közötti különbségeket. A vizsgálat során a minták eredményei között jelentős szórást figyeltünk meg, amely elsősorban annak tudható be, hogy a minták különböző héten és eltérő betegektől kerültek begyűjtésre. Az elemzés alapján a legtöbb különböző genust tartalmazó minta 123, míg a legkevesebb csupán 22 genust tartalmazott. A leggyakoribb genus a Bacteroides volt, amelynek relatív abundanciája a mintákban 0,01% és 10% között változott. A második leggyakoribb genus a Blautia volt, amely 0,01% és 7% között fordult elő. Emellett az eredményekből az is kiderült, hogy a kísérlet jól ismételhető. Három ismétlésből két alkalommal az eredmények megegyeztek, ami alátámasztja az eljárás megbízhatóságát és reprodukálhatóságát.

Témavezető: Bőkényné Tóth Renáta

A humán papillomavírusok (HPV) legfontosabb virulencia faktora az E7 vírusfehérje, amely számos celluláris kölcsönható partner protein funkcióját és stabilitását képes befolyásolni. A HPV-11 pozitív klinikai izolátumok döntő többségéből világszerte a HPV-11 A2-es altípusa mutatható ki, amelynek az E7 korai vírusfehérjét kódoló genomi régiójában jellemző – a referencia prototípus A1 genomhoz képest – egy A45S szubsztitúció. Tekintettel arra, hogy az agresszívabb intraepitheliális léziókban az egyéb „low-risk” HPV típusoktól gyakrabban mutatható ki HPV-11, illetve, hogy az A2-es altípus okozza világszerte a klinikai tünetekkel járó „low-risk” HPV fertőzések többségét, felvetődik a kérdés, hogy az A45S aminosav-csere tehető-e felelőssé a vírus fokozottabb virulenciájáért. Kutatómunkám során a HPV-11 A2 E7 valamint a prototípus HPV-11 A1 E7 és a leggyakoribb „high-risk” HPV-16 által kódolt E7 fehérjének celluláris target fehérjére kifejtett hatását hasonlítottam össze. Ehhez primer humán keratinocita sejteket E7-et expresszáló pCMV plazmidokkal transzfektáltam, majd a fehérje expressziót Western-blot módszerrel vizsgáltam. Emellett célkitűzésem volt vizsgálni azt is, hogy az A45S aminosav-szubsztitúció befolyásolja- e a fehérje-fehérje interakciók intenzitását és kimenetelét. Ezen vizsgálatokhoz az E7 fehérjéket expresszáló plazmidokat HEK-293 és C33A sejtekbe transzfektáltam és immunprecipitáció alkalmazásával tanulmányoztam a fehérjék asszociációját. Végezetül azt vizsgáltam, hogy az A45S aminosav szubsztitúció befolyásolhatja-e a HPV-11 E7 transzaktiváló hatását, ezért C33A sejtvonalat transzfektáltam az E7 fehérjéket expresszáló plazmidokkal és pAdE2Luc reporter plazmid vektorral. Eredményeim arra utalnak, hogy a HPV-11 A2 E7 a magas kockázatú HPV-16 E7 fehérjéhez hasonlóan jelentősen csökkenti a retinoblasztóma (RB1) és a PTPN14 fehérje szintjét primer humán keratinocita sejtekben. Immunprecipitáció alkalmazásával kimutattam, hogy a HPV-11 A2 E7 és egyes célfehérjéi (RB1, p107, PTPN14) közötti asszociáció hasonló a HPV-16 E7 esetében megfigyelhetőhöz. Luciferáz reporter plazmid alkalmazásával végzett kísérleteim arra utalnak, hogy az A45S HPV-11 E7 a prototípus HPV-11 A1 E7 fehérjéhez viszonyítva fokozottabb transzaktiváló hatással rendelkezik, és hatásának mértéke hasonló a HPV-16 E7 hatásához. A HPV-11 A45S szubsztitúció önmagában fontos prediktív biomarkernek tekinthető, amely utalhat a súlyosan manifesztálódó léziók kialakulására.

Témavezető: Dr. Szalmás Anita

Az antibiotikum-rezisztens baktériumok előfordulása megnövekedett a COVID-19 világjárvány megjelenésével, és ezek a törzsek egyaránt humán, állati és környezeti forrásokban is előfordultak. Az ESBL-termelő törzsek jelenléte a vadon élő madarakban rávilágít azok potenciális rezervoár és vektor szerepére. A madárvonulás, valamint az antropogén környezettel való kapcsolat hozzájárulhat a rezisztencia globális terjedéséhez. A tisztított szennyvízzel felszíni vizekbe kerühetnek a multirezisztens mikrobák is, melyek tovább terjedhetnek az ökoszisztémában. Kutatásunk során kiterjedt spektrumú ß-laktamázt (ESBL) termelő, Enterobacterales rendbe tartozó baktériumok kimutatását végeztük a Duna budapesti szakaszán gyűrűzött dankasirályokból származó bélsár mintákból. Vizsgálatunk a pre-covid, covid és post-covid évek (2018/19, 2020/21 és 2021/22) téli időszakára terjedt ki és a telelő dankasirályokban tapasztalható prevalencia időbeli lefutását vizsgáltuk. A mintákat szelektív táptalajra oltottuk, majd az izolátumokat MALDI-TOF készülékkel identifikáltunk. Korongdiffúziós teszttel detektáltuk a fenotípusos rezisztenciát. Összesen 202 sirály egyedet vizsgáltunk, melyek közül 125 egyed bizonyult hordozónak. Az izolátumok 88,8%-a Escherichia coli, 8,8%-a Klebsiella pneumoniae, 1,6%-a Citrobacter spp., és 0,8%-a Escherichia marmotae volt, melyek 99,2%-a ESBL-termelő, 1,6%-a ESBL- és AmpC-termelő, és 0,8%-a ESBL- és CR (carbepenem resistant) -pozitív volt. Meghatároztuk, milyen mértékben változott a törzsek által mutatott rezisztencia gyakorisága a vizsgálati évek során. 2020/21 telére növekedett, míg 2020/21 telétől 2021/22 telére csökkent a rezisztencia gyakorisága a cefotaxim, az aztreonám a ceftazidim avibaktám és a szulfametaxazol esetében. A fluorfenikol rezisztencia gyakorisága a vizsgált időszak elteltével nőtt, míg a ceftazidim, az ertapenem, a ciprofloxacin, az amikacin, a gentamicin és a tobramicin esetében csökkent. A cefepim rezisztencia gyakorisága a második téli időszakra csökkent, majd 2021/22 telére növekedett. A vizsgálat további tervezett lépései a harmadik generációs szekvenálás, a rezisztencia hátterének és a gének lokalizációjának meghatározása.

Témavezető: Dr. Papp Dalma

Bevezetés: Az agyi állományvérzések (ICH) a cerebrovaszkuláris események mindössze 12-15%-át teszik ki, azonban mortalitásuk magas. Preklinikai kutatások alapján egyes gyulladásos citokinek befolyásolhatják az ICH kimenetelét, de humán adatok még nem állnak rendelkezésünkre. Célkitűzés: Megvizsgálni, hogy ICH betegekben a felvételkori vérmintából meghatározott citokin szintek megjósolják-e a kimenetelt. További célunk volt a trombin generáció (TG) és egyes citokinek közötti összefüggések vizsgálata ICH betegekben. Betegek és módszerek: Prospektív, obszervációs tanulmányunkban nem traumás ICH-t szenvedett betegeket vizsgáltunk. A betegek felvételekor részletes klinikai és laboratóriumi vizsgálatok történtek. A hematoma progresszióját képalkotó vizsgálatokkal (CT) felvételkor, 14, ill. 90 nappal a vérzés után rögzítettük. Az ICH súlyosságát a felvételkori National Institutes of Health Stroke Scale (NIHSS), a kimenetelt a 90. napi módosított Rankin Skála (mRS) segítségével határoztuk meg. A 13 vizsgált citokin (IL1-β, IFN-α2, IFN-γ, TNF- α, MCP-1, IL-6, IL-8, IL-10, IL-12p70, IL-17A, IL-18, IL-23, IL-33) szintjét áramlási citometriával (LEGENDPlex), a TG-t kalibrált módszerrel (CAT esszé) határoztuk meg, a betegek felvételekor vett trombocita-mentes plazmamintákból. Eredmények: A vizsgálatba 87 ICH-t szenvedett beteg került be, (átlagéletkor 67 év, 63% férfi). Az IL-6, IL-10, IL-12p70 és IL-18 szintek minden betegben meghaladták a felső referencia határértéket. A stroke súlyossága (felvételi NIHSS) szignifikáns pozitív összefüggést mutatott az IL-6 szinttel. A felvételi MCP-1 szint a túlélőkhöz képest szignifikánsan magasabb volt azokban, akik a vérzést követő 90. napig elhunytak (medián: 313; IQR:251-411 vs. 454; 262-526 pg/mL, p=0,0261). Az IL-6 és az IL-10 szintek szignifikáns pozitív korrelációt mutattak a felvételkori vérzésvolumennel. A TG paraméterei nem mutattak szignifikáns összefüggést egyik vizsgált citokin szinttel sem. Következtetések: Az IL-6, IL-10, IL-12p70 és IL-18 emelkedett szintje a vérzéshez társuló fokozott gyulladásos reakcióra utal, ugyanakkor nem befolyásolta a TG-t. A stroke súlyosságával és a vérzés mennyiségével az IL-6 mutatott összefüggést. Az emelkedett MCP-1 szint a rosszabb hosszú távú kimenetelt jelezte előre. Eredményeink alapján a gyulladásos citokin szintek ismerete hasznos eszköz lehet az ICH komplex patofiziológiájának megértéséhez. Támogatás: MTA-DE Lendület Hemosztázis és Stroke Munkacsoport, Nemzeti Tudósképző Akadémia

Témavezető: Dr. Bagoly Zsuzsa