Introduction: Diabetic sensorimotor neuropathy (DSPN) is closely linked to cellular oxidative stress and endothelial dysfunction in type 2 diabetes (T2DM). Alpha-lipoic acid (ALA) mitigates DSPN progression through its antioxidant and vasculoprotective properties. Kallistatin, a protein with antioxidant and anti-inflammatory functions, may play a role in these mechanisms. Aim: This study aimed to assess changes in kallistatin levels and endothelial dysfunction markers in patients with T2DM and DSPN after six months of treatment with 600 mg/day of ALA. Patients and methods: Fifty-four patients with T2DM and DSPN and 24 controls with T2DM but no neuropathy were enrolled. Serum levels of kallistatin, ICAM-1, VCAM-1, oxLDL, VEGF, ADMA, and TNF-???? were quantified using ELISA. Peripheral sensory neuropathy was evaluated via neuropathy symptom questionnaires and current perception threshold measurements. Results: Following six months of ALA therapy, kallistatin levels demonstrated a positive correlation with serum ICAM-1 (r=0.31, p=0.031) and TNF-???? (r=0.45, p=0.001) levels, while an inverse relationship was observed with NO levels (r=-0.4, p=0.017). Among DSPN patients, changes in kallistatin concentrations were positively associated with changes in oxLDL levels (r=0.33, p=0.02). Additionally, a significant correlation was identified between changes in VEGF and oxLDL levels post-treatment (r=0.29, p=0.04). Improvement in NTSS-6 scores, reflecting neuropathy symptoms, was positively correlated with changes in kallistatin (r=0.37, p=0.008), VEGF (r=0.45, p=0.001), oxLDL (r=0.51, p<0.001), and ADMA levels (r=0.28, p=0.038). Conclusion: These findings suggest that kallistatin may serve as a novel biomarker for monitoring therapeutic responses to ALA in patients with DSPN, offering potential insights into disease progression and treatment efficacy.

Témavezető: SZTANEK FERENC

Introduction: Kidney transplantation is a curative procedure for end-stage kidney disease with improving short-term outcomes over the past two decades. However, long-term outcomes including both graft and patient survival seem to lag behind. Intensive biomarker research is underway to identify additional clinical targets in an attempt to break this conundrum. We investigated the relationship between proteinuria, a known predictor of graft outcomes and several cardiac biomarkers in a subset of kidney transplant patients with congestive heart failure. Methods: The study included 16 kidney transplant patients with congestive heart failure and 37 gender and age- matched controls with kidney transplant and without heart failure. All subjects received post-transplant care between November 2023 and June 2024 in the Division of Nephrology at the University of Debrecen. Exclusion criteria included anti-rejection treatment within 6 months, acute bacterial or viral infection, malignant disease requiring hospitalization, active oncological treatment and pregnancy. Routine laboratory parameters used for correlation analysis included complete blood count, liver and kidney function tests, lipid panel, C-reactive protein, total protein and albumin, Il-6, PCT, ntProBNP, cardiac troponin T, troponin I and soluble IL-33 receptor levels. Results: A total of 45 male patients and 8 female patients were selected for analysis. In the heart failure group, there was a close correlation between urinary protein excretion (mg/mmol) and soluble Il 33 receptor levels (pg/ml) (Pearson r=0.666, 95% CI: 0.1112-0.9047, p=0.0251). A significant correlation was also found between NT-proBNP (ng/L) and soluble Il-33 receptor levels (pg/ml) (Pearson:r=0.6691, 95% CI:0.1156-0.9055, p=0.0244). Also in the heart failure group, hemoglobin (g/L) concentration and NT-proBNP (ng/L) showed a significant correlation (p=0.0360, 95% CI: -0.839- -0.0479, r=0.6173). Conclusion: In our population of heart failure patients after kidney transplantation, we found a close correlation between proteinuria and soluble Il-33 receptor levels. Further studies are needed to clarify the significance of the Il33/sT2 signaling process in the pathomechanism of graft failure in this subset of kidney transplant recipients.

Témavezető: Dr. Reka P.Szabo

HÁTTÉR: A vastagbél divertikulózis/ divertikuláris betegség kezelésében az utóbbi években szemléletváltozás történt, mely még nem terjedt el széleskörűen sem az orvosok, sem a betegek körében.   CÉLKITŰZÉS: Divertikulózisos betegek adatainak feldolgozása, regiszterbe foglalása, eddig ismeretlen összefüggések felderítése, betegeink kezelésének a nemzetközi protokollokhoz hasonlítása. MÓDSZER: A vizsgálatunk során egyrészt retrospektív módon 637 fő adatait vizsgáltuk, másrészt prospektív vizsgálatunkban 50 fő részvételével egy kérdőívet töltöttünk ki. EREDMÉNYEK: Retrospektív vizsgálatunkban 285 férfi és 352 nő adatait dolgoztuk fel.  Meghatároztuk a Charlson comorbidity indexet (medián 5), a divertikulózis fajtáját (87%-ban tünetmentes divertikulózis, 13%-ban a divertikuláris betegség valamelyik megjelenési formája). 505 esetben (79%) történt hasi ultrahang vizsgálat, mely 52%-ban negatív volt. Minden esetben történt kolonoszkópia, ennek alapján határoztuk meg az ún. DICA-score-t és a DICA-csoportokat: a DICA 1-es kategóriába (egyszerű divertikulózis) 484 fő (76%), DICA 2-esbe (kiterjedt divertikulózis- enyhe divertikulitisz) 102 fő (16%), míg DICA 3-asba (súlyos divertikulitisz/ szövődmények) 51 fő (8%) került. Szakrendelésen 144 fő (23%) kapott antibiotikumszedésre javaslatot (94%-ban rifaximin hatóanyagú). Prospektív vizsgálatunkban 22 férfi és 28 nő vett részt. A megkérdezett betegek mindössze 18%-a étkezik rostdúsan, 62% BMI >25 kategóriába sorolható, 88% mozgásszegény vagy átlagos életvitelt folytat, 64% rendszeresen fogyaszt/ fogyasztott alkoholt, 58% dohányzik/ dohányzott valaha, 84% rendszeres kávéfogyasztó. A megkérdezettek mindössze 26%-a vallotta magát tünetmentesnek, a többiek minimum egy tünetet tapasztaltak (hasi fájdalom, hányinger, puffadás). Ebben a csoportban is meghatároztuk a Charlson score-t (medián 3), figyelembe vettük a képalkotó- és laborvizsgálatok eredményeit, illetve a javasolt gyógyszeres terápiát. 41 esetben (82%) történt hasi UH vizsgálat, mely 58%-ban negatív lett. A kolonoszkópos kép alapján DICA 1-es kategóriába 36 fő (72%), DICA 2-esbe 13 fő (26%), míg DICA 3-asba 1 fő (2%) került a divertikulózis súlyosságát tekintve. Antibiotikumot a betegek 58%-a kapott (97%-ban rifaximin hatóanyagú). KÖVETKEZTETÉSEK: A divertikulózis ismert kockázati tényezőinek magas előfordulási gyakoriságát sikerült igazolnunk a vizsgálatunkban, illetve elmondható, hogy Klinikánkon a nemzetközi ajánlásoknak megfelelően zajlik a gyógyszerrendelés.

Témavezető: Dr. Bubán Tamás

A krónikus veseelégtelenség (CKD) egy progresszív, közegészségügyi problémát jelentő kórállapot, melynek prevalenciája a világon jelenleg 10% körüli, így hozzávetőlegesen 800 millió embert érint világszerte. A vesepótlás egyik modalitása a peritoneális dialízis, azonban hosszútávú alkalmazásának súlyos szövődményeként a hashártya kalcifikálódik, felszínén hidroxiapatit kristályok jelennek meg. A folyamat pontos mechanizmusa nem tisztázott, azonban a veseelégtelenségre jellemző ásványi anyagok nem megfelelően szabályozott anyagcseréje szerepet játszhat a szövődmények kialakulásában. Korábbi tanulmányainkban igazoltuk, hogy a vas gátolja az aorta simaizomsejtek és az aorta billentyűkben található intersticiális sejtek oszteoblaszt-irányú transzdifferenciációját és az extracelluláris mátrix mineralizációját azáltal, hogy indukálja a ferroxidáz aktivitással rendelkező H-ferritin expresszióját. Munkák során célul tűztük ki annak vizsgálatát, hogy a vas hogyan befolyásolja a peritoneumot határoló mesothelsejtek oszteoblasztos transzformációját és matrix mineralizációját. Ennek feltárásához humán mesothelsejteket (HMtC) tenyésztettünk magas foszfát (Pi, 3mmol/L) és kalcium (Ca, 0.9mmol/L) tartalmú mediában (kalcifikáló medium), és vizsgáltuk a hozzáadott vas (vas-ammónium-citrát,1-50µmol/L) hatását a HMtC sejtek kalcifikációjára. Alizarin Red festéssel, extracelluláris kalcium depozíció méréssel és az intracellularis foszfát mérésével igazoltuk, hogy a vas dózisfüggően gátolja a kalcifikáló mediumban tenyésztett HMtC sejtek kalcifikációját valamint a sejtek foszfát felvételét. Kimutattuk, hogy a vas gátolja a HMtC sejtek oszteoblaszt-irányú transzformációját is: vas jelenlétében a magas Pi és Ca által indukált csontspecifikus markerek mRNS szintje jelentősen lecsökkent, azonfelül a vas gátolta kalcifikáló mediumban tenyésztett sejtekben a kontraktilis fehérjék expresszió csökkenését. Továbbá azt is kimutattuk, hogy a mesothel sejtekben vas hatására megemelkedik a kalcifikációt gátló, ferroxidáz aktivitással rendelkező H-ferritin szintje. Összegzésként elmondhatjuk, hogy a vas gátolja a peritoneum mesothelsejtjeinek oszteoblaszt-irányú transzformációját és mineralizációját, ezáltal új stratégiát jelenthet a hosszútávú PD-kezelés komplikációjaként megjelenő hashártya kalcifikáció kezelésében.

Témavezető: Dr. Zavaczki Erzsébet

Bevezetés: Az elhízás és a 2-es típusú cukorbetegség szorosan kapcsolódó anyagcserezavarok, amelyek jelentős szív- és érrendszeri kockázattal járnak, részben a fokozott oxidatív stressz és az endothel diszfunkció miatt. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja a metabolikus paraméterek, a szérum leptin, az oxidált LDL, valamint a VCAM-1 és ICAM-1 szintek elemzése volt az inkretin tengelyen ható GLP1-receptor agonista szemaglutid vagy DPP4-gátló szitagliptin készítményekkel való 12 hónapos kezelés hatására. Betegek és módszerek: Vizsgálatunkban 2-es típusú cukorbetegeket (n=31) vontunk be, biztosítva a nem és életkor alapján homogén minták összehasonlítását. A VCAM-1, ICAM-1, leptin és oxidált LDL koncentrációkat ELISA módszerrel mértük. Eredmények: A szemaglutiddal kezelt csoportban (n=15) szignifikánsan csökkent a BMI (37,6±11,9 vs. 34,9±11,1 kg/m², p<0,001), a HbA1c (8,1±1,7 vs. 6,3±0,8 %, p<0,001), a szérum leptin (26,6±23,4 vs. 22,3±21,6 ng/ml, p=0,011) és ICAM-1 koncentrációja (277,7±65,7 vs. 236,2±43,6 ng/ml, p<0,01). Mérséklődött az oxidált LDL (69,9 [59,6–106,7] vs. 60,6 [54,5–100,7] ng/ml, p=0,39) és a VCAM-1 szintje (801,1±225,7 vs. 761,8±158,2 ng/ml, p=0,25). A szitagliptinnel kezelt csoportban (n=16) is szignifikánsan csökkent a BMI (31,4±2,8 vs. 30,9±2,9 kg/m², p<0,001) és a HbA1c (8,1±1,2 vs. 7,1±1,1 %, p<0,01), de a leptin, az oxidált LDL, a VCAM-1 és az ICAM-1 értékekben nem találtunk szignifikáns változás. Konklúzió: A szemaglutid a jelentős testsúlycsökkentésen túl mérsékelheti az endothel diszfunkció markereinek szintjét, javítva az érfunkciót. Eredményeink alátámasztják a szemaglutid hatékonyságát és kardiovaszkuláris előnyeit a 2-es típusú cukorbetegség kezelésében.

Témavezető: Dr. Sztanek Ferenc és Dr. Lőrincz Hajnalka

Bevezetés: Az endocrin orbitopathia (EOP) az orbiták Graves kórhoz társuló gyulladásos betegsége. Lefolyása során az orbita fibroblastok (OF) aktiválódnak, melynek következménye az extracelluláris mátrix átrendeződése és az adipocyta irányú differenciálódás. Mindkét tényező hatással van a kötőszövet fizikai tulajdonságaira, pl. az elasztikus modulusára (EM), ami befolyásolja a sejtek differenciálódási képességét. A fibroblastok számos fizikai hatásokra érzékeny génjéről (pl. CTGF, CYR61) ismert az adipogenesis szabályozásában betöltött szerepük. Emellett az EM növekedése a sejtek myofibroblast irányú differenciálódásának kedvez, melynek markere az αSMA. Célkitűzés: Eltérő EM értékű sejttenyésztő flaskák (hagyományos műanyag ~ 1 GPa, kollagén borítású műanyag, 16 kPa és 2 kPa) használatával terveztük az eltérő szöveti ’stiffness’ hatásának modellezését az OF-ok differenciálódási képességére. Anyagok és módszerek: Kontroll (K) (n=2) és EOP (n=3) eredetű OF kultúrákat különböző EM mellett tenyésztettük, majd adipogenesist indukáltunk. RT-PCR módszerrel vizsgáltuk az adipogenesis markereinek, valamint egyes mechanoszenzitív géneknek az expresszióját a kiindulási és az indukciót követő 12. napon. Eredmények: Az adipogenesis markerei (CEBPα, PPARγ, FABP4) a 12. napon az EOP OF tenyészetekben magasabb volt, mint a K OF-ban. A differenciálódási képességet az EM változása nem befolyásolta. A sejtek eredetétől függetlenül az EM csökkenésével csökkent a sejtek kontraktilitását fokozó αSMA expresszója (16kPa: p=0,04; 2kPa: p=0,01), míg a gyártó utasításának megfelelően alkalmazott kollagén borítás emelte a sejtek αSMA expresszóját (K: p=0,01; EOP: p=0,003). Az ECM ’stiffness’ változásának markerei közül csak a CTGF kiindulási szintjében találtunk eltérést (p=0,02), míg a CYR61 expresszióban nem találtunk változást különböző EM mellett. Konklúzió: Vizsgálatunk eredményei alapján az alkalmazott kísérleti elrendezésben az elasztikus modulus változása nem befolyásolta az adipogenesis mértékét, és az ismerten mechanoszenzitív gének expresszióját is csak kis mértékben befolyásolta OF-ban. Ennek megerősítésére további vizsgálatok szükségesek. A kísérletes munka a Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24-2 Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból Finanszírozott Szakmai Támogatásával készült.

Témavezető: Csanádiné Dr. Galgóczi Erika

A glutén-szenzitív enteropátia a vékonybelek immunmediált megbetegedése, amely változatos tüneteket okoz, családi halmozódást mutathat, valamint gyakran társul egyéb autoimmun megbetegedésekkel, mint például az I-es típusú cukorbetegség, autoimmun pajzsmirigy megbetegedés. Kezelésének egyetlen módja a szigorú gluténmentes diéta (GMD), amelynek eredményeként az antitest szintek normalizálódását és a vékonybél struktúrájának regenerációját várjuk. Kutatásunk során az intézményben gondozott cöliákiás betegek adatait feldolgozva vizsgáltuk a betegség megjelenési formáit, súlyosságát, a társbetegségek előfordulását és a követés során a kórkép lefolyását. Az UDMed rendszerét használva retrospektív adatgyűjtést végeztünk, ennek eredményeképpen 130 páciens került be a kutatásunkba, akiket 2013 és 2023 között diagnosztizáltak cöliákiával. Így 90 nő (69,23%) és 40 férfi (30,77%) beteg klinikai adatait, labor-és egyéb vizsgálati eredményeit használtuk fel. A kiindulási és követési adatokat felhasználva következtettünk a bevezetett GMD sikerességére. A nők átlagéletkora diagnóziskor 28,51 (SD±7,59), míg a férfiaké 32,43 (SD±10,56) év volt. Egyértelmű szerológiai pozitivitás 120 betegnél volt, azonban 5 esetben IgA hiányos állapot és további 5 esetben a megjelenést megelőző gluténmentes étrend szerológiai negativitást okozott. A duodenum biopsziás vizsgálatok szövettani eredményei alapján a Marsh klasszifikáció szerinti 3c stádium fordult elő a leggyakrabban, 37 esetben. Genetikai vizsgálatot 30 esetben végeztek, ebből 27 esetben hordozta a beteg a teljes HLA-DQ heterodimert. A klasszikus emésztőrendszeri tünetek valamelyikét 68 esetben tapasztalták a betegek. Vashiányos anémia miatt 30 esetben történt kivizsgálás. Autoimmun pajzsmirigy megbetegedés 20 páciens anamnézisében szerepelt. GMD mellett a féléves követés során 89 esetben volt szeronegativitás és 124 beteg volt panaszmentes. Ekkor 10 esetben volt vasháztartást érintő laboreltérés. Az egyéves kontrollvizsgálat során 108 esetben voltak normáltartományban az antitest szintek és a betegek a panaszok rendeződéséről számoltak be. Beteganyagunkra jellemző a női dominancia, az autoimmun társbetegségek megléte, a tünetek sokszínűsége és a családi halmozódás. A követés során tapasztaltak megerősítik, hogy a diéta betartása elengedhetetlen a tünetek megszűnéséhez és az antitest szintek normalizálódásához. Ezen megállapítások korrelálnak a korábban nagyobb nemzetközi tanulmányokban leírtakkal.

Témavezető: Havasiné Dr. Pályu Eszter

Bevezetés:Vesetranszplantált betegek esetén a szervátültetést követően 2-3 év eltelte után stabil vesefunkciónál javasolt a terhesség vállalása, mert így van lehetőség a fenntartó immunszuppresszív terápia módosítására és a teratogén gyógyszerek is leállíthatóak. Szülést követően megnőhet az esély de novo anti-HLA donor-specifikus antitestek (DSA-k) kialakulására, mely antitest mediált graft rejekcióhoz (ABMR) vezethet. Korábbi munkánkban kimutattuk, hogy a DSA-k jelenléte vesetranszplantált betegekben összefüggést mutatott a trombin generációs vizsgálat (TGA) segítségével kimutatható hiperkoagulabilitással, mely hozzájárulhat az ABMR pathomechanizmusához. Esetünk:23 éves nőbetegünk ANCA vasculitis talaján kialakult végstádiumú veseelégtelensége sikeres cadaver veseátültetésen esett át 2013-ban. Stabil graft funkcióval gyermeket vállalt a transzplantációt követő 9. évben.A szülést követően rutinszerű DSA szűrés kapcsán emelkedett titerű HLA II elleni DSA-t regisztráltuk (DQB elleni: 36685 MFI)normál vesefunkciós paraméterek mellett (kreatinin: 69 mmol/L, urea: 3,5 mmol/L, eGFR:91 ml/min,vtp/kre:76 mg/L). 2024-ben vesegraft biopszia aktív antitest mediálta kilökődés és akut T sejtes kilökődés gyanúját vetette fel (1-g/ptc/v>0, + 1-c4d>1, +1-g+ptc>1, bordeline,t>0 + i1/2/3). Antirejekciós kezelést indítottunk, plazmaferezist, iv IG-t, majd ezt követően havonta 560 mg tocilizumabot adtunk parenteralisan fél évig. Követtük a hemosztázisparamétereket, elvégeztük a TGA-t, meghatározva a lag time, az endogén trombin potenciál (ETP), a peak thrombin és a time to peak paramétereket. Annak érdekében, hogy az eredményeket korreláltathassuk a DSA-státusz lehetséges változásaival az antirejekcióskezelés során az idő függvényében, ismételt mintákat vettünk a kezelés előtt és azt követően fél évig havonta. A kezelés hatására a HLA II elleni DSA titer diszkrét csökkenést mutatott (29360 MFI). A kezelést követően a hiperkoagulabilitás mértéke a hosszút távon jelentős csökkenést mutatott, a D-dimer értéke 0,83 mg/L-ról küszöbérték alá (0,26 mg/L) csökkent, a peak trombin 327,3 nM-ról 203,15 nM-ra redukálódott, az ETP 1604 nM*perc értékről 1304 nM*perc-re csökkent. Konklúzió:Esetünk példázza, hogy a DSA-k jelenléte hiperkoagulabilitáshoz vezethet, mely az ABMR kialakulását elősegítheti, azonban megfelelő antihumorális kezelés révén az eltérések visszafordíthatók.

Témavezető: Dr. P.Szabó Réka

Bevezetés: A lipid szubfrakciók kóros változásai szoros összefüggést mutatnak az elhízással 2-es típusú cukorbetegségben (T2DM). A kis denzitású LDL-koleszterin felhalmozódása és az antiatherogén nagyméretű HDL-koleszterin csökkenése kulcsszerepet játszik az érelmeszesedés progressziójában. Az inkretin tengelyen ható GLP-1 receptoragonista szemaglutid és a DPP-4 gátló szitagliptin hatékony vércukorcsökkentő készítmények és lipidmetabolizmusra is kedvező hatást gyakorolnak. Célkitűzés: A szemaglutid és szitagliptin kezelés testsúlyra, lipid szubfrakciókra és endothel funkcióra gyakorolt hatásának felmérése T2DM betegekben. Módszerek: A vizsgálatba 28 T2DM beteget és 31 kontrollt vontunk be, 18 beteg szemaglutid, 10 beteg szitagliptin terápiában részesült 12 hónapon keresztül. A kezelés előtt, a 6. és a 12. hónapban antropometriás paramétereket, szérum lipideket és lipid szubfrakciókat határoztunk meg nem-gradiens poliakrilamid gélelektroforézissel (Lipoprint®). A VCAM-1 és oxidált LDL értékeket ELISA módszerrel mértük. Eredmények: A BMI jelentősebben csökkent a szemaglutid kezelést követően (37,5±11,0 vs. 34,9±10,2 kg/m², p<0,001), mint a szitagliptin hatására (31,4±2,8 vs. 30,9±2,9 kg/m², p<0,001). A HbA1c is kifejezettebben csökkent szemaglutid adására (8,1±1,7 vs. 6,6±1,0 %, p<0,001), mint szitagliptin mellett (8,0±1,2 vs. 7,0±1,1 %, p<0,001). A szemaglutiddal kezelt betegekben jelentősen csökkent az LDL-C (3,1±0,9 vs. 2,8±0,9 mmol/l, p<0,001), a nonHDL- C (4,0±1,0 vs. 3,4±0,9 mmol/l, p<0,001), és a HDL-C (1,3±0,3 vs. 1,5±0,4 mmol/l, p<0,01), valamint a nagy méretű és a kis méretű LDL-C szubfrakciók aránya (p<0,05, mindkettőnél). Szemaglutid kezelés hatására az átlagos LDL-C méret emelkedett (268,2±5,3 vs. 270,4±3,0 nm, p<0,05). Ezzel párhuzamosan emelkedett a nagy méretű és közepes méretű HDL-C szubfrakciók aránya (p<0,05, mindkettőnél) a szemaglutiddal kezelt betegeknél. A szemaglutid csoportban az oxidált LDL változása pozitívan korrelált a nagy méretű HDL-C szubfrakció (r=0,56, p<0,05) és negatívan a kis méretű HDL-C szubfrakció változásával (r=-0,48, p<0,05), pozitív korrelációt mutatott a VCAM-1 változása a nagy LDL-C szubfrakció változásával (r=0,53, p<0,05). Következtetés: A szemaglutid terápia jelentősebb testsúlycsökkenést és az atherogén lipidprofil kedvezőbb átrendeződését eredményezte T2DM betegek körében a szitagliptin kezeléshez képest, amely hozzájárulhat a szív-érrendszeri kockázatok csökkentéséhez.

Témavezető: Dr. Sztanek Ferenc és Dr. Lőrincz Hajnalka

Bevezetés: Az immunellenőrzőpont-gátlók (ICI: immune checkpoint inhibitor) az onkológiai terápia fontos elemeivé váltak az elmúlt években. Hatásuk az immunellenőrzőpontok specifikus gátlásán alapul, ezáltal aktiválva a tumorellenes immunválaszt. Az ICI terápia mellett immuneredetű mellékhatások alakulhatnak ki, gyakori az endokrin szervek érintettsége. Irodalmi adatok alapján az endokrin mellékhatás megjelenése előre jelezheti az ICI kezelésre adott jó terápiás választ. Módszer: Munkánk során a Debreceni Egyetem Bőrgyógyászati Klinikáján 2023. július és 2024. november között melanoma malignum miatt indított ICI kezelés mellett kialakult endokrin mellékhatásokat, a kialakulásukra hajlamosító tényezőket, prognosztikai faktorként betöltött szerepüket vizsgáltuk. Eredmények: 64 beteg (30 férfi, 34 nő) adatait dolgoztuk fel, az átlagéletkoruk 63.05 (±13.20) év volt. Endokrin mellékhatás 35 esetben, a betegek 54.7%-ánál jelentkezett. Ezeknek a betegeknek 42.9%-a volt férfi, 57.1%-a nő, az átlagéletkoruk 64.7 (±12.7) év volt. Az endokrin mellékhatások 77.1%-ban érintették csak a pajzsmirigyet, 11.4%-ban izoláltan a hypophysist, 14.3%-ban autoimmun diabetes mellitus alakult ki. A betegek 17.1%-ánál több endokrin szerv is érintett volt. A kezelés előtt mért anti-thyreoidea peroxidáz ellenes (anti-TPO) antitest szint szignifikánsan magasabb volt azoknál a betegeknél (n=33 fő), akiknél thyreoiditis alakult ki, azokhoz képest, akiknél (n=31 fő) nem volt pajzsmirigy mellékhatás (7.20 IU/mL [2.98, 18.10] vs. 3.00 IU/mL [2.20, 6.10], p=0.01). A követés során a betegeket 5 csoportba osztottuk a betegség lefolyása/kezelésre adott válasz szempontjából (1: halál; 2: progresszió; 3: stabil betegség; 4: részleges regresszió; 5: teljes regresszió). A hormonpótlást igénylő thyreoiditises betegek (n=16) prognózisa szignifikánsabb jobb volt a kezelést nem igénylő thyreoiditises betegcsoporthoz (n=17) képest (5.00 [4.00, 5.00] vs. 3.00 [2.00, 5.00], p=0.02). Következtetések: A vizsgált betegcsoportban az ICI kezelés mellett kialakult endokrin mellékhatások gyakoribbak voltak az irodalmi és a saját korábbi adatokhoz képest, aminek a betegek szorosabb követése is oka lehet. A leggyakoribb endokrin mellékhatás a thyreoiditis volt, ennek megjelenése a kezelés előtt mért anti-TPO szinttel szignifikáns összefüggést mutatott. Eredményeink megerősítették, hogy az anti-TPO szint az ICI kezelésre adott terápiás válasz szempontjából prognosztikai marker lehet.

Témavezető: Dr. Erdei Annamária és Dr. Emri Gabriella

A pajzsmirigy funkcionális állapota sokoldalúan befolyásolja minden szerv és szövet működését, így hatással van az endotheliális funkcióra is. Az endothelium kulcsszerepet játszik a vasculáris homeosztázis fenntartásában, sejt adhézióban és migrációban, a trombogenezisben valamint a fibrinolízsben. Az endotheliális funkció markerei közül a nitrogén-monoxid (NO) kulcsszerepet játszik az érbetegségek kialakulásának megakadályozásában, vazodilatatív és antiatherogén hatású, megakadályozza a trombocita aggregációt. Az ADMA az NO szintézis endogén inhibítora, az NO szintézis csökkentése által atherogén hatású, vazokonstriktor, emeli a vérnyomást, a bal kamra hipetrófiához is hozzájárul, pro-oxidatív és gyulladáskeltő hatású. Az endothelialis glycocalyx különböző patológiás folyamatokban degradálódhat és a hialuronsav a véráramba kerül, mely, így az endotheliális funkció állapotát reprezentáló marker lehet. Célunk a pajzsmirigy hormonszint-változás hatásának vizsgálata volt az endothel funkcióját jelző markerek szérum szintjére. Modellként olyan differenciált pajzsmirigyrákos betegek szolgáltak, akiknél pajzsmirigy eltávolítást és radiojód ablációt követően thyroxin (T4) adagolással a betegség kezelési protokolljának megfelelően, szubklinikus hyperthyreosist tartunk fenn. Az ellenőrzés része évente egy alkalommal a T4 szedés 4 hetes szüneteltetése, ezalatt hypothyreosis alakul ki. A két eltérő pajzsmirigy funkció mellett vett vér szérumából határoztuk meg a nitrit és nitrát (NOx) szintet kolorimetriás módszerrel. Az ADMA szinteket ELISA, míg a hialuronsav koncentrációt ELISA-szerű technikával mértük. A betegek (n=52, férfi/nő: 13/39) átlagéletkora 48 ± 15 év volt. A betegekre T4 terápia mellett alacsony TSH szint (medián: 0,094 mU/l) és magas szabad T4 szint (átlag: 24,2 pmol/l) volt jellemző, míg a 4 hetes T4 kihagyás súlyos hypothyreosist eredményezett (TSH medián: 98,6 mU/l). Iatrogén hypothyreosisban a NOx szint nem változott (medián: 16,88 vs 16,62 µmol/l; p=0,229), míg a hialuronsav szint növekedett (medián:17,65 vs 16,05 ng/ml; p=0,02), az ADMA szintje pedig csökkent (medián: 0,431 vs 0,536 µmol/l; p<0,0001) a T4 pótlás mellett mért értékekhez képest. Az endotheliális funkció markereinek szintjében bekövetkező változások jelzik, hogy a pajzsmirigy funkció rövidtávú változása hat az endotheliumra. A tartósan fennálló, illetve a kevésébé súlyos hypothyreosis hatásának felderítéséhez további vizsgálatok szükségesek.

Témavezető: Dr. Katkó Mónika és Prof. Dr. Nagy V. Endre

Az AAV egy ritka, többnyire az idősebb korosztályt érintő szisztémás autoimmun betegség, mely kezelés nélkül veseelégtelenséget, tüdővérzést okozhat, életveszélyes állapothoz vezethet. A kezelés lényege az immunszupresszió, mely indukciós és fenntartó terápiát jelent, a kezelés időtartama több év. Bár az immunszupresszió szükséges, alkalmazásával fokozódik az infekció, malignitás kockázata. Fentiek miatt a prognosztikai faktorok meghatározása, keresése segíthet annak eldöntésében, mely betegcsoportnál kisebb a kezelés elvárt haszna mint a kockázata. Nagy áttörést hozott a szövettani vizsgálatok alapján megalkotott Berden klasszifikáció, ahol 4 csoportra osztják a betegeket a glomeruláris eltérések alapján (fokális, félholdas, szklerotikus, kevert). Ezen csoportok prognózisa különböző. Cél: Vizsgálatunk célja, hogy saját beteganyagon vizsgáljuk a fenti csoportok eloszlását, prognosztikai szerepét.Illetve, ezen felül a normális glomerulusarány prognosztikai szerepét. Metódus: Intézetünk egészségügyi rendszerének segtségével gyűjtöttünk adatokat 1993-2024 között AAV-szel diagnosztizált betegekről. Eredmények Fenti időszakban 210 beteget diagnosztizáltunk AAV-szel, 89 esetben történt vesebiopszia. A 89 beteg közül kizártuk azokat, akikről később adatot nem találtunk az EESZT rendszerben sem, így végül 78 beteg szövettani eredményét elemeztük. Az átlagéletkor 57 év volt, 55 (70%) nő és 23 (30%) férfi. A többség mikroszkópos poliangiitisben szenved (42 fő, 53,8%), 30 fő (38,4 %) volt GPA-s, mindössze 1 esetben diagnosztizáltunk EGPA-t. Fokális csoportba 12 fő, félholdasba 35 fő, kevertbe17 fő, szkelrotikus csoportba 14 fő tartozott. Kiszámoltuk a normális glomerulusarányt és ez alapján is csoportosítottuk a betegeket. 3 csoportot alkottunk, a 15% alatti, a 15-25% közötti és a 25-50%-közötti normál glomerulust tartalmazó csoportokat. A 4 szövettani csoporton belül megnéztük a normális glomerulusarányon alapuló csoportbontás prognózisát. Kiemelendő, hogy a legrosszabb prognózissal bíró szklerotikus csoporton belül, ha a normál glomerulusarány 25-50% közötti, ott nem volt szükség dialízisre, míg a többi esetben dialízis kezelésre szorultak a betegek. A többi csoporton belül is hasonló arányokat figyeltünk meg, azaz ha 15% alatti a normál glomerulusarány, az kifejezetten rossz prognózissal bír. Megbeszélés: Megfigyelésünk szerint érdemes a normál glomerulusarányt kiszámolni.Előre vetítheti a vesefunkció javulásának esélyeit, a dialízisigény megmaradását.

Témavezető: Dr.File Ibolya