Bevezetés: A 2-es típusú cukorbetegség (T2DM) valamint a koronária és myocardialis megbetegedések közötti kapcsolat jól ismert, azonban kevesebbet tudunk a T2DM és annak a szív ingerületvezetésére gyakorolt lehetséges hatásairól. A T2DM-ben szenvedő betegek esetén a krónikus hyperglycaemia, a szisztémás gyulladás és az oxidatív stressz egyénileg és additív módon is hozzájárulnak a myocardialis fibrosishoz, mely érinti az ingerületvezető szöveteket is. Az atrioventricularis vagy intraventricularis vezetési zavarok súlyos tüneteket, de akár halált is okozhatnak. Emiatt is lényeges annak ismerete, hogy ezek milyen arányban jelennek meg a cukorbetegek körében. Jelen tanulmányban azt tűztük ki célul, hogy megvizsgáljuk a T2DM betegek körében előforduló ingerületvezetési zavarok gyakoriságát. Anyag és módszerek: Retrospektív vizsgálatot végeztünk a DEKK Nagyerdei Campus Sürgősségi Klinikáján 2023. január 1. és 2023. március 31. között megjelent T2DM betegek körében. Összesen 346 T2DM miatt kezelt, felnőtt beteg adatait vizsgáltuk, akikhez korban és nemben illeszkedő kontroll csoportot társítottunk. A betegek adatait az UD orvosmedikai rendszerből nyertünk. Multiparametrikus elemzést végeztünk a beválogatott betegek körében, különös hangsúlyt fektetve az előforduló ritmuszavarok arányára és típusaira. Eredmények: A vizsgálatba 346 T2DM beteg és 1038 kontroll beteg került bevonásra. A betegek medián életkora 69 (61-74) évnek mutatkozott, közülük 180 (52,17%) nő volt. A T2DM betegek anamnézisében gyakrabban fordult elő AMI és stroke. A vizsgálatok elvégzését követően a vezetési zavarok előfordulása szignifikánsan gyakoribb volt a T2DM csoportban (15,3% vs 10,5%; p=0,016) a kontrollhoz képest. Ezen belül a BAHB előfordulása is szignifikáns különbséget mutatott (5,8% vs 2,9%; p=0,017). A BTSZB esetében ugyan szignifikáns eltérés nem igazolódott, de ez irányba mutató tendencia megfigyelhető (4,0% vs 2,2%; p=0,068). Konklúzió: A nemzetközi eredmények azt igazolták, hogy az ingerületvezetési zavarok előfordulási gyakorisága a T2DM betegek körében magasabb. A saját kutatásunk eredményei is ezt támasztották alá. Véleményünk szerint szükséges lenne a vizsgálat kiterjesztése annak pontosabb megítélése céljából, hogy a T2DM önálló rizikófaktornak minősül-e az ingerületvezetési zavarok tekintetében, és hogy az egyéb társbetegségek milyen mértékben járulnak hozzá a kialakuláshoz. Etikai engedély száma: DE RKEB/IKEB 6528-2023. A kutatás a DETEP keretein belül valósult meg.

Témavezető: Dr. Ujvárosy Dóra és Dr. Palcsik Balázs

Az életkorral összefüggő szívműködés romlása egy gyakran tanulmányozott kutatási terület, azonban számtalan útvonal még felfedezetlen. Mivel a testmozgás egy hatékony tényező a szívizom öregedése ellen, tanulmányunkban az önkéntes és forszírozott fizikai aktivitás hatásait hasonlítottuk össze egy mozgásszegény csoporttal, öregedő patkány modell segítségével. A kísérletben 36 darab 18 hónapos (idős) és 9 darab 12 hetes (fiatal) hím patkányt használtunk. Négy kísérleti csoportot hoztunk létre: (I) fiatal kontrollok (12 hetes), (II) 18 hónapos mozgásszegény életmódot folytató patkányok, (III) öreg csoport, akiknek szabad hozzáférésük volt a ketrecükbe beépített futókerékhez 6 hónapon keresztül, és (IV) öreg csoport, akikkel erőltetett fizikai aktivitást végeztettünk 6 hónapig. A kísérlet végpontjában echocardiográfiás méréseket végeztünk, majd vért vettünk, illetve a bal kamrából származó szövetmintákon Western blot módszerrel a PKG, STAT3 és Opa1 proteinek expresszióját mértük, továbbá myocardialis ATP-szintáz aktivitás mérést végeztünk. A statisztikai analízist GraphPad Prism szoftver segítségével végeztük. Az idős, inaktív életmódot reprezentáló patkányoknál emelkedett Tei-indexet, LA/Ao és E/e’ értékeket, valamint csökkent e’/a’ arányt, és megnyúlt DecT és IVRT értékeket észleltünk, amelyek a diasztológia romlására engednek következtetni. Emelkedett volt a perivaszkuláris fibrózis arány, és romlott a szívizom mitokondriális státusza a fiatal kontrollokhoz képest. A kísérlet alapján a forszírozott aktivitás jelentősebb haszonnal járt, mint a rekreációs tevékenység, amit a javuló szívfunkciós paraméterek jeleztek. A forszírozott fizikai aktivitás kifejezetten emelte a PKG, STAT3 és Opa1 proteineknek szívizomban történő expresszióját, továbbá az ATP-szintáz aktivitást. Összességében a forszírozott (erőltetett), fizikai testmozgás szignifikáns protektív hatással volt az életkorral összefüggő diasztolés funkció romlására, amelynek hátterében számos mechanizmus mellett a PKG-STAT3-Opa1 tengely, és az ATP-szintáz aktivitásának javítása állhat. Az eredmények azt sugallják, hogy a forszírozott testmozgás protektív hatással bírhat az öregedő myocardium mitokondriális állapotának romlásában. Etikai engedély száma: 3/2022/DEMÁB. Pályázati támogatás: GINOP-2.3.4-15 2016-00002, TKP2021-EGA-18.

Témavezető: Prof. Dr. Juhász Béla és Dr. Szekeres Réka

Bevezetés: Kardiovaszkuláris eseményen átesett betegek közt kulcsfontosságú a koleszterin célértékek elérése. Ezen betegcsoportban a koleszterincsökkentés jelenlegi utolsó lépcsőjét a proprotein konvertáz szubtilizin/kexin (PCSK-9) gátlása jelenti. Ez a kezelés a statin és ezetimibe kombinációjával célértéket el nem érő, vagy ezen terápiát nem toleráló betegek körében választandó. Magyarországon két PCSK9-et gátló monoklonális antitest volt forgalomban, az alirocumab és az evolocumab. Célkitűzés: Célul tűztük ki a PCSK9 gátló alirocumab és evolocumab kezelés hatásának vizsgálatát a koleszterin, metabolikus, gyulladásos és vesefunkciós értékekre. Módszerek: Adatgyűjtést végeztünk a DEKK Kardiológiai és Szívsebészeti Klinikán 2019.10.01-2024.11.30. közötti időszakban alirocumab (n=19) és evolocumab (n=11) kezelésben részesülő betegek dokumentációja alapján. Az alábbi adatokat vizsgáltuk: betegek életkora, laborértékek közül a triglicerid (TG), koleszterin, HDL-koleszterin, non-HDL, LDL-koleszterin, éhgyomri vércukor, HbA1c, CRP, eGFR értékek, a PCSK9 gátló kezelés indikációja és ütemezése, társbetegségek és gyógyszeres terápia. Eredmények: Alirocumab kezelés hozzáadásával az összesített koleszterinszint csökkenés 2,81±1,35 mmol/l (-48,4±19,3%; P<0,001), az LDL-C szint csökkenés 2,42±0,94 mmol/l (-67,4±19,7%; P<0,001), a HDL-C szint emelkedés 0,09±0,14 mmol/l (+8,6±11,7%; P<0,1), a non-HDL-C szint csökkenés 2,18±1,55 mmol/l (-58,5±21,2%; P<0,001), a trigliceridszint csökkenés 0,87±1,31 mmol/l (-27,1±39,2%; P<0,01) volt. Evolocumab kezelés hozzáadásával az összesített koleszterinszint csökkenés 2,12±1,11 mmol/l (-34,9±16,4%; P<0,001), az LDL-C szint csökkenés 1,97±0,56 mmol/l (-56,7±12,3%; P<0,001), a HDL-C szint emelkedés 0,06 0,12 mmol/l (+6,3±11,2%; P<0,1), a non-HDL-C szint csökkenés 1,95±1,01 mmol/l (-44,2±19,2%; P<0,001), a trigliceridszint csökkenés 0,39±1,24 mmol/l (-12,3±63,5%; P<0,5) volt. Az alirocumab és az evolocumab alkalmazása érdemben nem befolyásolta a metabolikus, vesefunkciós és gyulladásos paramétereket. Következtetés: Kis esetszámú kardiovaszkuláris eseményen átesett betegpopulációnkban az alirocumab és az evolocumab kezelés is szignifikánsan javította a betegek lipid profilját, miközben a vizsgálat során vizsgált egyéb laborértéket nem befolyásolta.

Témavezető: Dr. Erdei Nóra és Dr. Kovács Árpád

Bevezetés: A sacubitril/valsartan (SV) kezelés a közelmúltban a szívelégtelenség terápiájának mérföldkövévé vált, ennek következtében a kezelt populációban jelentősen csökkent a hirtelen szívhalál és a kamrai aritmiák előfordulása. Kutatásunk célja, hogy összehasonlítsuk a SV-al és hagyományos gyógyszeres terápiával kezelt szívelégtelen betegek kamrai tachycardia ablációjának akut és hosszútávú kimenetelét. Módszer: Intézetünkben (DE Klinikai Központ) 2019-2024 között kezelt Implanted Cardioverter Defibrillator (ICD) készülékkel rendelkező szívelégtelen betegek kamrai tachycardia miatt végzett katéterablációs beavatkozás procedurális paramétereit és kimenetelét vizsgáltuk. A beavatkozás indikációja visszatérő monomorf kamrai tachycardia (mKT) epizódok, amelyek az antiaritmiás kezelés ellenére ICD terápiát igényeltek. Az akut beavatkozás sikerességét úgy definiáltuk, hogy az eljárás végén nem volt indukálható tartós mKT epizód (a posztablációs tesztet csak hemodinamikai instabilitás esetén nem végeztük el). Hosszú távon rekurrenciának az ICD terápiát igénylő epizódokat tekintettük. Eredmények: Összesen 76 katéterabláció történt 59 betegen (átlagéletkor 60±10,9 év, 50 férfi), melyek közül 22 beteg SV terápiában részesült. Az átlagos utánkövetési idő 17,6±20,3 hónap volt. Az SV-al kezelt betegek átlagosan fiatalabbak (60,3±11,9 vs. 66,7±9,3 év) és alacsonyabb bal kamrai ejekciós frakcióval rendelkeztek (24,6±6,2 vs. 30,9±8,8%), de ez nem volt prediktora az akut és hosszútávú sikernek a teljes vizsgálati kohorszban, p=NS. A beavatkozás során a SV terápiában részesülő betegek 53%-ában (17/32) többféle morfológiájú mKT indukálható, míg a kontroll csoportban mindössze 25%-ban (11/44) volt ugyanez megfigyelhető, p=0,01. A beavatkozások akut sikeressége 48% (13/27) az SV kezelés esetében, míg a hagyományos terápiában részesülők esetében 80% (32/40), p=0,007. A hosszútávú aritmiamentes túlélés szintén szignifikánsan rosszabb az SV-t szedő betegek körében a kontroll csoporthoz képest: 59% (19/32) vs 43% (19/44), log rank p=0,019. Konklúzió: A kamrai tachycardia miatt katéterablációra kerülő betegek esetében a SV terápia mellett gyakrabban volt indukálható többféle morfológiájú ritmuszavar, mint a hagyományos terápián lévő betegek esetében. Ez egy komplexebb aritmia szubsztrátumot feltételez és magyarázza a megfigyelt alacsonyabb akut és hosszú távú sikerarányt.

Témavezető: Dr. Clemens Marcell Gyula

Bevezetés: A csökkent ejekciós frakciójú szívelégtelenség (SZE) (HFrEF) gyógyszeres kezelésében a közelmúltban elért legújabb eredmények jelentős terápiás előrelépéseket hoztak, így a korábban alkalmazott hármas terápia (TT: RASi [ACEi/ARB/ARNI] + βB + MRA) az SGLT2i-kkel egészült ki. Az egyértelmű evidenciák ellenére a prognózismódosító gyógyszeres terápia (GDMT) implementálása nehézségekbe ütközhet bizonyos betegcsoportokban, köztük az idősebb betegeknél. Célkitűzés: A kor (≤ 65 év vs. > 65 év) szerepének vizsgálata a TT és a négyes terápia (QT: TT + SGLT2i) bevezetésére hospitalizált HFrEF betegek körében, valamint a QT alkalmazásának prediktorainak meghatározása. Módszerek: A 2021–2024 között HFrEF miatt tercier kardiológiai centrumunkban hospitalizált, konszekutív betegpopuláció adatait vizsgáltuk retrospektíven. A kórházi elbocsátáskor a GDMT változásait az életkor szerint értékeltük. A QT alkalmazásának független prediktorait uni- és multivariáns logisztikus regresszióval elemeztük a teljes kohorszban és az egyes korcsoportokon belül. Eredmények: A teljes betegcsoportban (n: 388 fő; férfi: 76%, életkor: 61 [50-70] év, LVEF: 25 [20-30] %, NT- proBNP felvételkor: 5286 [2570-9923] pg/ml) a kórházi elbocsátáskor jelentősen nőtt a GDMT alkalmazási aránya (RASi: 61% vs. 91%; βB: 61% vs. 85%, MRA: 46% vs. 95%; TT: 34% vs. 82%, SGLT2i: 14% vs. 59%, QT: 9% vs. 54%; felvétel vs. elbocsátás). A 65 év feletti betegeket a női nem és a társbetegségek gyakoribb előfordulása, rosszabb vesefunkció, magasabb LVEF, és NT-proBNP értékek jellemezték. Az életkori kategóriákban nem volt különbség a RASi-k (93% vs. 88%; ≤ 65 év vs. > 65 év), az MRA-k (92% vs. 97%) és az SGLT2i-k (54% vs. 62%) alkalmazásában (p>0,05), de a fiatalabb betegek gyakrabban kaptak βB-t (89% vs. 79%) és TT-t (86% vs. 75%) (p<0,05). A QT-t kapók aránya nem különbözött (49% vs. 56%; p>0,05). A magasabb szérum kreatinin és NT-proBNP-szintek független negatív prediktorai voltak a QT alkalmazásának a teljes kohorszban. A ≤ 65 éves betegeknél a CRT felvételkori megléte, a HFrEF de novo diagnózisa, az obezitás és az alacsonyabb NT-proBNP-szint-, míg a > 65 éves alcsoportban az alacsonyabb kreatinin értékek mellett volt magasabb a QT megvalósítása. Következtetések: Ugyan az idősebb betegek kisebb hányada kapott TT-t, de a GDMT alkalmazásának aránya így is figyelemreméltóan magas volt. Az eredmények a terápiaoptimalizáció szükségességét hangsúlyozzák, különösen a magasabb kockázatú betegeknél.

Témavezető: Dr. Muk Balázs PhD és Dr. Borbély Attila PhD

A kardiális kontraktilitás moduláció (CCM) egy speciális pacemaker beültetését jelenti, melynek két darab jobb kamrai elektródája a szívizomzat abszolút refrakter stádiumában (QRS végén) nagy amplitúdójú, bifázisos stimulust ad le. Ez új akciós potenciált nem generál, de fokozott kalcium felszabadulást és raktározást serkent, mely pozitív inotróp és luzitróp hatású. A módszer szívelégtelen betegek esetén javíthatja a bal kamra (BK) funkciót, az életminőséget és a hosszú távú prognózist. Vizsgálatunk célja a klinikánkon CCM kezelésben részesült betegek kardiális státuszának nyomon követése volt. A vizsgálatba a DE-KK Kardiológiai Klinikán 2021 – 2024 között CCM kezelésben részesült betegeteket vontuk be. A beültetés indikációját minimum 6 hónap optimális gyógyszeres kezelés ellenére is fennálló, NYHA II-IV panaszokkal járó csökkent ejekciós frakciójú szívelégtelenség (HFrEF) jelentette (EF<40%) keskeny QRS (<120 ms) mellett. A beavatkozás előtt és fél év múlva részletes 2D echocardiographiával vizsgáltuk a betegek szívfunkciós paramétereit, meghatároztuk az NT-proBNP szintet, illetve a szívelégtelenség funkcionális stádiumát (NYHA) és a betegek terhelési kapacitását (6 perces sétateszt). A CCM pacemaker beültetésben részesült 10 beteg átlagéletkora 61,7±8,1 év, a QRS idő 95±10 ms volt. A beavatkozás után fél évvel a BK EF szignifikánsan növekedett (BK EF CCM előtt 29,8±4,7%, CCM után 35,1±6,6%; P=0,008), valamint reverz kardiális remodelláció jött létre, melyet a BK szisztolés üregi átmérőjének (ESD CCM előtt 48,5±5,4 mm, CCM után 44,5±4,3 mm; P=0.02) és volumen-indexének (ESVi CCM előtt 62,7±18,2 ml/m2, CCM után 50,0±19,1 ml/m2; P=0,002) szignifikáns csökkenése mutatott. A betegek NYHA funkcionális stádiuma az implantációt követően szignifikánsan javult (CCM előtt 40% NYHA II és 60% NYHA III, CCM után 10% NYHA I, 70% NYHA II, és 20% NYHA III; P<0,0001). A CCM után fél évvel az NT-proBNP szint szignifikánsan csökkent (CCM előtt 1887±1599 ng/ml, CCM után 1341±1147 ng/ml; P=0.02), valamint fokozódott a betegek terhelési kapacitása is (6-perces sétatávolság CCM előtt 381,2±81,2 m, CCM után 430,7±83,7 m; P=0,04). Tanulmányunkban a CCM kezelés fokozta a szívelégtelen betegek BK funkcióját, reverz remodellációt indukált és javította az életminőséget, valamint a terhelhetőséget. A módszer egy új terápiás lehetőséget nyújthat az optimális gyógyszeres kezelés ellenére is panaszos betegek számára, akik QRS-idő alapján reszinkronizációs kezelésben nem részesülhetnek.

Témavezető: Dr. Nagy László és Dr. Tóth Anna Zsófia

Bevezetés: A katéterabláció egy effektív terápiás lehetőség struktúrális szívbetegséghez társuló kamrai tachycardia (KT) kezelésére. Ezen betegek jelentős részében pitvarfibrilláció is fennáll, ami kedvezőtlenül befolyásolja a prognózist. A kamrai tachycardia indukálhatóságról nincsenek elérhető adatok ebben a betegcsoportban, emiatt jelen vizsgálatunkban célul tűztük ki, hogy megvizsgáljuk a KT indukálhatóságát és a katéterabláció eredményességét pitvarfibrilláló, KT ablációra kerülő betegeink körében. Beteg, módszer: A 2014-2024 között KT miatt katéterablációra kerülő, struktúrális szívbetegségben szenvedő betegeink adatait dolgoztuk fel. A redo ablációkat kizártuk az elemzésből. A beavatkozás elején KT indukció céljából programozott stimulációt végeztünk. Akut procedurális sikernek azt tekintettük, ha monomorf KT nem volt indukálható a beavatkozás végén (a posztablációs tesztet csak hemodinamikai instabilitás esetén nem végeztük el). Hosszú távon rekurrenciának tekintettünk bármilyen ICD terápiát igénylő kamrai ritmuszavart. Eredmények: Összesen 125 beteg került be a vizsgálatunkba (átlag életkor: 64,2±11,3 év, 103 férfi), közülük 45 esetben állt fenn pitvarfibrilláció is. Az átlagos utánkövetési idő 3,3±2,5 év volt. A pitvarfibrilláló betegek esetében nagyobb volt az átlagos bal pitvari átmérő (51,0±7,8 vs. 46,6±8,7 mm, p=0,01) és gyakrabban részesültek amiodaron terápiában [80% (36/45) vs. 56,3% (45/80), p=0,008] a katéterabláció idején a sinus ritmusban lévő betegekkel összehasonlítva. A beavatkozás során pitvarfibrilláló betegek esetén 66,7% (30/45)-ban volt KT indukálható, míg sinus ritmus esetén a betegek 85%-ában (68/80), p=0,017. Az akut procedurális sikerarány hasonló volt a két csoportban [71,8% (23/39) pitvarfibrilláció és 78,0% (57/73) sinus ritmus esetén, p=NS], azonban hosszú távon pitvarfibrilláció esetén magasabb volt az aritmia rekurrencia [64,4% (29/45) vs. 47,5% (38/80), log rank p=0,005] és a mortalitás is magasabb volt [51,1% (23/45) vs. 38,8% (31/80), log rank p=0,003]. Következtetések: Pitvarfibrilláció társulása esetén kamrai tachycardia ritkábban indukálható a beavatkozás során, azonban a hosszú távú aritmia rekurrencia magasabb struktúrális szívbetegeken végzett katéterablációt követően sinus ritmusban lévő betegekkel összehasonlítva.

Témavezető: Dr. Clemens Marcell Gyula

Jelen vizsgálatban a DE KK Angiographiás Laborjában 2023-ban elvégzett, a DE KK Belgyógyászati Intézet „C” Épülete által kért alsó végtagi diagnosztikus angiographián és intervenciós beavatkozáson átesett betegek adatainak és szövődményeinek elemzését végeztük el. Az 1 év alatt összesen 284 beavatkozásra került sor, 201 betegnél. 196 diagnosztikus angiographia és 88 intervenciós beavatkozás történt. A betegek 33,8%-a nő, 66,2%-a férfi, az átlagéletkor 67,78 év volt. A betegek számítógépes dokumentációi alapján felmértük a társbetegségeiket, rendszeresen szedett gyógyszereiket. Elemeztük, hogy a punkciók helye, típusa és a vizsgálat végén esetlegesen használt záróeszköz használat összefüggésben áll-e a szövődményekkel. Eredményeink alapján az említett invazív beavatkozások kapcsán 2,46%-ban jelentkezett szövődmény. Ezek az alábbiak voltak: a punkciós hely körüli vérzés, transzfúzió és/vagy műtéti beavatkozás szükségessége, AV-fistula, vagy pseudoaneurysma kialakulása. Az 1 éves időtartam alatt összesen 7 betegnél 17 szövődményt észleltünk. 8 vérzéses szövődmény fordult elő, mely 3 esetben transzfúziót igényelt. 3 beteg szorult sürgős érsebészeti műtéti ellátásra. 1 AV-fistula és 2 pseudoaneurysma kialakulását találtuk. Azon 7 beteg adatait áttekintve, akinél szövődmények léptek fel, az mondható el, hogy az átlagéletkoruk magasabb (78,7 év), női túlsúly figyelhető meg (6:1). Adataink alapján a megelőző többszörös antithromboticus kezelés, oralis anticoagulans terápia nem megfelelő időben történő kihagyása, átállítása kis molekulasúlyú heparinra döntő a szövődmények kialakulásában. A tartósan steroidot szedő betegek esetén is felmerül a gyakoribb szövődmény arány, valamint egy-egy esetben technikai problémák álltak a komplikációk hátterében. Eredményeink alátámasztják, hogy az érbetegek ellátásában egyre nagyobb teret kapó intervenciós beavatkozások és az ehhez szükséges angiographia megfelelő előkészülettel és odafigyeléssel biztonságos beavatkozás, amivel a nagyobb rizikóval járó műtéti beavatkozások elkerülhetőek.

Témavezető: Dr. Veres Katalin

Bevezetés: A coronaria sclerosis szoros összefüggést mutat egyéb társbetegségek, pl. diabetes (DM), hyperlipidaemia, krónikus vesebetegség (CKD), hipertonia (HT) jelenlétével. Irodalmi adatok alapján akut coronaria syndroma (ACS) akár 75%-ában fennállhat prediabetes vagy DM, melynek kezelése SGLT-2 gátló vagy GLP-1RA szerekkel kardiovaszkuláris és renalis előnnyel jár a beteg számára. Célkitűzés: Célunk volt a Debreceni Egyetem Kardiológiai Klinikán 3 egymást követő hónap alatt felvett akut coronaria syndromában (ACS) szenvedő beteg összehasonlítása komplex plakkmodifikációt (KPM) igénylő coronaria intervención (rotablációs atherectomiás rendszer, ultrahangos intracoronariás lithotripsia, orbitális atherectomia) átesett betegekkel felvételi HbA1c, LDL szint, CKD és HT előfordulása szempontjából. Emellett az SGLT-2 gátló, ill. GLP-1 RA terápia gyakoriságát kívántuk vizsgálni a két betegcsoportban. Módszerek: A 2024.05.01-07.31-ig a DE Kardiológiai Klinika által ACS diagnózissal kezelt 213 fő és 58 komplex plakkmodifikáción átesett felnőtt beteg adatainak retrospektív elemzését és összehasonlítását végeztük el. A folyamatos változók összehasonlítása T-próbával, a diszkrét változók összehasonlítása khí négyzet próbával történt. Eredmények: A vizsgált ACS betegek közül 171 első infarktus, 42 reinfarktus miatt került felvételre, a betegek 51%-a STEMI, 49%-a NSTEMI csoportba tartozott, átlagéletkoruk 77 év volt (40-92). Az ACS csoportban a HbA1c átlag 6,8 +/-1,6 %-nak adódott (5,2-15,3%), a DM aránya 54%, a prediabetes (5,7-6,5 közti HbA1c) 35%, a norm. Hba1c aránya 11% volt. A HT (78 ill. 93%) valamint a DM (54 ill. 69%) szignifikánsan gyakoribb volt a KPM csoportban, CKD előfordulásában (41 ill. 48%) nem találtunk szignifikáns különbséget. Az ACS csoport átlag LDL értéke 2,87+/-1,18, a komplex plakkmodifikációt (KPM) igénylő csoporté 1,8 +/- 0,77 mmol/L volt (p<0,001). A KPM csoport átlagéletkora 73,6 év volt (58-92), átlagos HbA1c-jük 7,0+/-1,6 %-nak adódott, a diabetesesek közül GLP1-RA-t 13%, SGLT2-gátlót 48% kapott. Az ACS+DM csoportban 19% volt a GLP-1 RA, 58% az SGLT2G kezelés. Összefoglalás: Mind ACS-ban, mind komplex plakkmodifikációt igénylő coronaria betegségben igen gyakori a szénhidrát anyagcserezavar és a vesebetegség jelenléte. Az érvényben lévő diabetológiai és kardiológiai ajánlások alapján a már kialakult diabetes esetén kívánatos lenne a kardiorenális szempontból kedvező hatású kezelések minél korábbi, minél nagyobb arányú alkalmazása.

Témavezető: Dr. Timár Orsolya